{b l o o d y r o m a n t i c}

Pleased to meet you

2012-02-25T21:52:00.001+01:00

újabb céltalan, köszönés című domesztikus BBC Sherlock novella! (ﾉ◕ヮ◕)ﾉ*:･ﾟ✧

különfigyelmeztetés: kinky. mármint... kinky.

a részeket elválasztó * * * jelentős időmúlást szimbolizál szakavatatlanul.

- Szélesebbterpeszt… - suttogta Sherlock, és a lovaglópálcával puhán végigsimított Johncombján. A férfi megremegett a bőr cirógató érintésére; kiéhezve, kifeszítvehevert az ágyon, mellkasa zihálva süllyed le-fel, félvakon és félőrültenengedelmeskedett a parancsnak.

Hiszen ezerről szól.

Sherlock,ahogy fölötte térdel.

Sherlock,ahogy a szívén tipor.

Már csak alila inge volt rajta, félig nyitva; az éjszaka cakkos árnyakat rajzolt győztesmellkasára. Tekintetével karmolt végig John testén, a fogaival belémart. Aférfi nyögve és fulladozva simult hozzá, forrón és könyörögve. Sherlock hosszúujjai, egy művész, egy gyilkos ujjai végigcikáztak mellkasán, hidegen perzselősebeket hagyva, aztán a derekát cirógatták, megragadták, igen, most, éslejjebb, beljebb, mélyebben és magasabbra és csengő.

- Remek! –rikkantottSherlock és valósággal kizuhant az ágyból, a földről felkapta a nadrágját ésfél lábon ugrálva kiáltotta: - Megyek! Hogyan halt meg a harmadik?

Johnnak ekkorjutott rá egy kis ideje, hogy pislogjon. Az előtérből Lestrade hangjáthallotta:

- Akasztás.Rosszkor jöttem…?

- Dehogy,máris indulunk. John? John! Gyere már!

- Nm tdkk! – kiáltottvissza John jól artikuláltan, már amennyire ezt a szájában lévő speciálisgumilabdacs engedte. Emlékeztetőül megcsörgette a bilincset, és őszinténremélte hogy Lestrade ez egyszer pont olyan lassú, ostoba és értetlen lesz,mint amilyennek Sherlock tartotta.

Csak most azegyszer.

Már megvirradt,mire hazakeveredtek. John sorra került a tusolásnál, aztán arccal előrefelvonszolta magát a szobájába. Mindene sajgott, harmadszori próbálkozásratalálta el a kilincset.

Sherlock azágyon heverve várta, lustán simogatva az ostort.

- Hol istartottunk? – dorombolta.

Johnmegengedett magának egy kettes típusú nyögést az elutasító fajtából.

Egy ilyenjellegű kapcsolatban az engedetlenség elég rossz ötlet.

* * *

A híradórommákommentelt megtekintése után a kanapén csókolóztak, pizsamásan, békésen,hosszan és elmélyülten. Sherlock a vállára terített pokróc szélébekapaszkodott, John pedig egy bögre fülébe, amiből a tea már szerencsétlenültávozott – a padlón végezte. Ez jelen körülmények között senkit sem érdekelt.Közben elindult valami romantikus sorozat, aztán véget is ért. John csöndbenmosolyogva csavarta az ujjai köré Sherlock kusza, fényes fürtjeit, a szemébenézett és úgy érezte, zuhan, a végtelen és kiismerhetetlen univerzum folyékony kék-arany fényeibe.

Szabadeséslélegzet nélkül.

- Miregondolsz most? – suttogta.

Sherlocktöprengve ráncolta a szemöldökét, aztán szélesen elvigyorodott.

- Arra, hogyDeighton alibije nagyon gyenge.

Johnsóhajtott, összekoccintotta a homlokukat aztán becélozta a konyhát.

- Hova mész? –dünnyögte Sherlock, és rögtön a nyomába szegődött.

- Csak iszomvalamit.

Kinyitotta ahűtőt. Tej. Nem, valami erősebb. Cián. Nem, valami gyengébb. Háhá! Sörike.

- Tudod – susogtaSherlock a tarkójába, ahogy orvult átkarolta -, miközben csókolózunk, nemgondolok semmire. Rád se, kettőnkre sem, még magamra sem. Csak érezlek… és azbőven elég.

Johnszembefordult vele, bűvölt, boldog, bamba tekintettel, Sherlock pedig macskásanmosolyogva, puhán megcsókolta, a derekát karolva át.

- Mmm! –mondta John lelkesen de kissé eredménytelenül, úgyhogy félrehúzódott, Sherlockmellkasára helyezve a kezét. – Én is téged – lihegte -, de gyakorlatilag már afrigóban ülök.

* * *

John a reggelés egy szál ingben palacsintát készített.

- Mitcsinálsz? – sompolygott oda Sherlock, és a köntösét összevonva gyanakodvaszimatolt a levegőbe.

- Kivajazom aserpenyőt.

- Azmargarin.

- Mindegy.

- Adat; nemmindegy.

- Oké, akkorkimargarinozom a teflonlábast, tetszik?

- Jobb.

- Hat óramúlt öt perccel, a nyelvtannáci áldozata egy erősen középkorú, deresszőke agglegény,folytassam a jelentést, biztos úr? Kérem a merőkanalat.

- Szerezzmagadnak – dünnyögte Sherlock és átkarolta (azért nem mulasztott el meghittérzelmekkel belemarkolni a fenekébe, és a jobb keze valahogy ott is maradt.)

- Sherlock?

- Igen.

- Van náladelemlámpa?

- Nem.

-Mobiltelefon?

- Nem.

- Fémtárgy?

- Mert beleakarod főzni a palacsintába, vagy mi?

- Hogy afenébe csinálod ezt hajnalok hajnalán? Könyörgöm, elmúltál harminc!

- Huszonhét.

- Mi?

- Huszonhétéves vagyok – közölte, és érdeklődve belemártotta az ujját a tésztába.

John óvatosanfélretolta, letérdelt, kinyitotta a sütőt és belébújt.

- Viszlát,zord világ!

- Ez csak agáztűzhelyeknél válik be, John – motyogta Sherlock a kriminológuscsalódottságával, felmarta a tésztás tálat és sértetten távozott a szobájába.

* * *

John némánkiáltva riadt fel. Verejtékben úszó testét rázta a remegés, és az ágy szélérőllehajolva, a dereka köré csavarodott takaróval tapogatózott egy pohár víz után.

Cafatos,szétfoszló, elrohadó emlékek a háborúról.

Szabályosan,nyugodtan, gyomorra vette a levegőt.

Húzott egykortyot, aztán visszaköpte a pohárba. Bármi is ez, nem víz. A szaga alapjánleginkább formalin. Talán ha van Isten, legalább nem használt.

Visszazuhanta párnákra, és a tenyerébe temette az arcát. Egy darabig így hevert, aztán azujjai közül a békésen szuszogó Sherlockra sandított.

Annyiramegnyugtatóan, biztosan gyönyörű.

Felkönyököltés csak nézte holdfényben derengő alakját, opálos bőrének tompa izzását, azelpihent dolgos izmokat, a kócos, illatos hajat, szendergő arcának vonásait ésazt, ahogy halál egy nyugalommal rágcsálja a körmét fene öntudatlanságában.

- Sherlock –szólt rá reflexből, dünnyögve, és megpróbálta óvatosan elhúzni a kezét.

Az ütésbalfelől érte, és felrepesztette a száját.

Az üvöltéséreSherlock felkelt, lámpát gyújtott és egy vatta meg egy adag fertőtlenítősegítségével, ami valamiért éppen kéznél volt, a segítségére sietett.

- Ne haragudj– magyarázta teljesen érzelemmentes, kásás hangon -, az alfa anti-Mycroftreflex. Semmi személyes.

- Valahogycsak túlélem – motyogta John, és a nyelvével ellenőrizte, hogy a fogai nemmozognak-e. – Mikor aludtál te és Mycroft egy ágyban?

- Sokszor –felelte Sherlock rezignáltan, és visszabújt a takaró alá. – Régen. Elégrégen.

- Tényleg?

- Tényleg.

Johnérdeklődve pislogott. Sherlock lenyalta a vérét a kezéről, aztán unottanfelsóhajtott.

- Ja mert teszereted ha sztorizok. Nesze, mielőtt valamit szentimentálisan rosszul gondolsz: ténylegnagyon kicsi voltam. Rettenetesen féltem a szörnytől, aki az ágyam alattlakott. Mivel úgy gondoltam, ha máshol alszom, oda nem követ, és egy esetlegestámadás esetén Mycroft sokkal valószínűbb, hogy megvéd, mint mami, ezért hozzákéredzkedtem be. Neki viszont volt ez a nevetséges fixa ideája, hogy akörömrágás nem egészséges, de persze ezt képtelen volt tényekkel alátámasztani.

- Féltél aszörnyektől?

- Ó, nagyon;és nagyon sokáig. Mycroft viszont lassan de biztosan elérte a tizenötöt, éselkezdte hazacibálni azt a szörnyű szemüveges barátnőjét, és persze inkább velealudt, mint velem. Addigra már nyolc voltam, és megtanultam, hogy vannaksokkal, de sokkal rosszabb dolgok, mint a mumusok és lidércek, akikről anagyanyám mindig mesélt. A körmömet pedig rágom. Segít megnyugodni. Tedd túlmagad rajta.

John mélyenés valahogy ábrándosan sóhajtott, aztán facsarthatott mackóölelésbenrészesítette Sherlockot „soha többet nem kell félned, én itt vagyok” alapon.Sherlock fintorgott, de azért beletemetkezett John karjaiba.

Valahogymindig ez történik, ha a múltjáról mesél.

Valahogyegyre gyakrabban mesél a múltjáról.

Haha.

* * *

-Kilencvenhét – jelentette ki Sherlock, és legördült Johnról.

- Legalább ötpercet várj, mielőtt kiértékeled – lihegte a férfi. – Jelenleg azt sem tudom,ki vagyok.

- Dr. JohnWatson – bökte meg az arcát. – Örvendek a találkozásnak. Meglehetősen.

- Holveszítettem három százalékot?

- A vége feléegy kicsit elkalandoztál.

- A kibaszottNirvánában voltam. Te vagy az egyetlen ember, aki még ilyenkor is képeskoncentrálni. És csak azért, mert nem vagy ember.

- Sebaj –villantotta fel a Nézd Milyen Jóképű Vagyok mosolyát -, legközelebb jobbansikerül. – Ezzel már nyúlt is a síkosítóért.

- Nem, nem,nem, nem! Biológiailag lehetetlen. Nézd, lehet, hogy te még csak a másodikiksznél vagy, de én a negyediknél-

- Az XL.

- Negyvenegyéves vagyok-

- XLI.

- …nincsbennem egy második menet, nem egy perccel-

- Három ésféllel.

-…egy nagyonalapos orgazmus után, nem, mintha nem lennél tökéletes és minden értelembenlenyűgöző, de az apád lehetnék.

- Egymeglehetősen meggondolatlan döntés eredményeként, talán. Sem. Nem! Ezt abaromságot meg honnan szedted? A génjeink még csak nem is-

- Ez egymondás, Sherlock.

- Oké.

A hátára hengeredett,és malmozott. Kifejezéstelen arccal bámulta a plafont. John megpróbálta alégzését, a szívdobogását és a gondolatait visszataszigálni a normális felé.

- Most márkész vagy? Mert szólj, ha kész vagy.

- Sherlock,nem.

- De akkormég úgy meddig számoljak el?

- De hát nemérted hogy nem hát!?

-Bizonyítékaim vannak rá – folytatta emelt hangon-, meggyőző bizonyítékaim, hogy képes vagy rá.

- Néha nekemis lehet szerencsém.

Hallgattak.

John óvatosanSherlock felé fordult, és gyanakodva végigmérte.

- Ugye,amikor azt mondod, „bizonyítékaid vannak”…

- Csak egymondás.

- Értem.

Fáradtanösszemosolyogtak. Aztán nézték tovább a mennyezetet. John megköszörülte atorkát.

- Mert halennének ilyen felvételek...

-Niiincsenek, nincsenek.

- …akkorszívesen megnézném.

- Jhw+sh.avi

- Baszd megmagad.

- Na aztényleg kivitelezhetetlen.

- Blöffölsz.

- Nempróbáltam, de hidd el-

- Tudod,miről beszélek. Hol tartod?

Sherlock azalsó ajkát beharapva felvonta a szemöldökét, aztán lustán kinyújtózott.

- Azinformáció hatalom. Dolgozz meg érte.

* * *

Harryleengedte a whiskyspoharat, és csettintett a nyelvével.

- Szóval,hogy vagy mostanság, öcsisajt? – vigyorgott, és felmarkolt egy halomföldimogyorót.

John vállatvont.

- Nappalorvos vagyok, éjszaka üldözöm a bűnt, én vagyok Hedgehogman vagy nemtom’. – Vállat vont. – Még mindig Sherlockkal élek.

- Még mindiga pasid?

- Még mindigigen.

- És?

- „És”? Egyarrogáns seggfej, egy manipulatív, pozesszív dom, egy géniusz adonisz, éshalálosan szerelmes vagyok belé.

- Más egyéb?

- Ugyan márHarry… mi kéne még?

Ivott asöréből, aztán angyalian elmosolyodott. A hab bajuszt rajzolt a szája fölé.

Szkízis

2012-02-24T18:51:00.000+01:00

az az eset, amikor tök mást akarok én, tök mást akar a műfaj és tök mást akar a karakter
BBC's Sherlock noir, noirlock!POV, reapersun miatt, mert amikor megláttam ezt a képet, arra gondoltam, hogy "haha, ezt tök poén lenne megírni!"
hát tök poén, az nem lett.
* noir: ugye ezek azok a negyvenes évekbeli fekete-fehér amerikai bűnügyi filmek a rettenetesen menő züllött detektívekkel és az ő ambivalens erkölcseikkel

{zenehallgatási funkció}

Gyakranösszekevernek egy hőssel. Nem hasonlítok rájuk. A gatyámat a nadrágom alatthordom, a morális érzékem pedig hagy némi kívánnivalót maga után.

Cigarettán,morfiumon és fahéjas kukoricapelyhen vegetáltam. Londonban három hete esett. Lestrademindig azt mondja, az eső a legjobb kopó – hát nála biztos eredményesebb.Csapadék, nulla bűnözés. Az idegeim pocsolyákban.

Megnyúltak azárnyékok a falon. A zápor elmosta a színeket. Felvizezte az agyamat.

Egy ügy kellett.Jelen esetben akár a házinéni eltűnt konyharongya vagy a lakótársam hiányzódivatízlése is csábítónak tűnt.

Maga a lakótársammég csábítóbbnak.

A szobakoncentrált levegőjén át figyeltem, ahogy egy szék tetején állva nyújtózkodik aplafon felé. Néha elragadóan kiszámíthatatlan.

A kollegám, JohnWatson, MD. Onnan lehet felismerni, hogy folyton elrabolják. Mindig reménykedem,hogy egyszer egy székhez kötözve találok rá.

-Nincs egy létránk?

Egyszer volt egyilyen ügyem; a fickót a zöld létra miatt csukták le. Naggyon meggondolatlan.

-Sherlock, segítenél?

Hosszú kabátommeglebben, ahogy felállok a fotelből. Belstaff, ezerháromötven. Felhajtom agallért; hűvösek ezek a nyári éjszakák.

Paul Smith sál.Dolce & Gabbana ing. Spencer Hart öltöny. Yves Saint Laurent cipő. A kalapegy Montecrisiti Trilby a Lock & Co-tól. Ezek a cuccok többet érnek, mint alelkem és az üdvösségem együttvéve.

-Nincs baromi meleged? –kérdezi John,ahogy fellépek mellé a székre. Szuggesztív. Végigmérem.

SELYEM, ez a szójut eszembe ahogy nézem, a harcok bronzfénye lassan lekopott bőre selyméről.

Selyemszalagothasználnék, ha kikötözném, el tudom képzelni a csuklója és a bokája körül, deleginkább a fogai közt. Testét kifeszítve izmok és szálak húzódnak; tökéletes.

Ateljesítményemet a hálószobában húsz százalékra értékelem, de ez csak azalvásra vonatkozik. Azt hiszem, másban egészen tehetséges lennék: legalább egykilencvenes, Johnny fiú, én ezt az ajánlatot megfontolnám a helyedben.

A céda mármegint valami nőcskével hetyerészett, érzem rajta az olcsó EDT, a vaníliáscigaretta és a likőr szagát.

John szerint aromantika szép szavakból, virágokból, jó vacsorákból és abból áll, hogy szexcsak a harmadik randi-randi után történik. Randi-randinak nevezhető mindenolyan társas érintkezési forma, melyet nem szakít meg egy váratlan gyilkosság,a brit kormány telefonhívása vagy a lakótárs hirtelen de tartós jelenléte,érthető hát, hogy a bűvös szám idejére a leghevesebb testi érintkezés, amibenJohn részesülhetett, legfeljebb egy pofon volt.

Védem atulajdonomat, mindig ilyen voltam, ha száz évvel ezelőtt élek, párbajra hívok mindenhölgyikét és dum-dum; látható hát, hogy egy, a közreműködésemmel összetört szívmég mindig jobb, mint pár golyó az agyban, legalábbis a legtöbb esetben.

Az átlagosesetekben.

John Watsonnal kapcsolatbansemmi sem volt átlagos, leszámítva a problémáit.

Aznap este aztakarta, hogy csavarjam be a villanykörtét.

-Te magasabb vagy – hangzott avitathatatlan érv, és én elismeréssel adóztam bámulatos megfigyelőképességének.

Ez az ügy mindenbizonnyal címlapsztori lesz, mire megvirrad. Az újságírók állandóan a nyomombanlihegtek, többségük a nyakamba is akart volna lihegni, főleg nők – unalmas.Volt hozzájuk pár szavam és egy illő kézmozdulatom, au revoir.

L’Homme fatal, azén hűséges és halálos társam úgy tűnt, kötelességének érzi, hogy mindenhelyzetben a segítségemre legyen, és lábujjhegyre állt; olcsó flanelingefelgyűrődött, és látszódni engedte csípőjének vonalát. Megnyálaznám az ujjamatés végigfuttatnám a merész csontokon; az arcát nézném közben, mit szól hozzá;aztán a betört orromat a tükörben.

Kíváncsi vagyok,a józan ész és egy jó balhorog ígérete meddig képes még visszatartani.
Hány percig.

- Szóval, mitszedtél be? Oké, csak kérdeztem. Lehetne, hogy ezúttal legalább a misztikusan kussolósrészét mellőzük a Furán Ülök Itthon előadásnak? Mmm. Felkapcsolnád a villanyt,kérlek?

Némánengedelmeskedem. Szeretem a hangját és a bosszantó, nonszensz kérdéseit, azaggodalmát és a zavart az arcán, ahogy rámnéz. Hátrahajolok, egy tornászpárducügyességével felkattintom a kapcsolót. Fény. Fehér, üres és haszontalan, mintegy papírlap. Gyűrjük össze éjszakává. A gombóc a torkomban.

Lekattintom.

Életemlegkomolyabb ügyére készülök. Valóságos hőstett. A félsötétben felé hajolok. Aszél rázza az ablakokat, ő megremeg, az értetlenségtől üveges szemek mögöttzápor zuhog; tudom, hogy túl messzire mentem, a szavaim szétfolynak bennem, atinta a vérembe oldódik, ami a fejemben lüktet és a szívem reményeket pumpálszét a testemben.

Önmagamkarikatúráját látom, ahogy három centire és egy törtmásodpercre van attól, hogya világ legboldogabb férfija legyen.

Amikorgyerek voltam, elolvastam ezeket a detektívtörténeteket és úgy gondoltam, afőhősöknél senki sem lehet rosszabb. Amatőr senkik. Ezerszer jobb lennék.Tessék. Vagyok.

Átlapoztampár romantikus regényt is. A meggyőződésem, hogy alulmúlhatatlanok. Szimplakarakterek, nulla történet, pár biokémiai folyamat egyértelmű túlértékelése.Törölve.

Kétés fél centi. Pedig pontosan tudom, hova tartozom és hogy a játék csak játék.

Johnarca. Miért nem tudom egyszerűen a bőröm alá injekciózni?

Kettő.

És akkor a hősdetektív…

Ésakkor én…

-Sherlock?

Halál atyácska

2012-02-21T18:56:00.001+01:00

BBC's Sherlock alternatív szögből, Sherlock POV, post-Reichenbach
zsemlemester kérésére exhumálva a dokumentumaim közül
Jen Titus - O Death ♬

Az egész életem Halál apáról szólt.
A vér szerinti apámat éppenséggel jobban ismerte, mint én. Karonragadta ésvitte, vitte messzire.
Mycroft azt mondta, hogy jó ember volt. Fontos ember. Tekintélyes, tiszteletreméltó, komoly és kedves. És én még csak az arcára sem emlékszem. Nem istörődnék vele, ha nem lenne olyan igazságtalanul Mycroftmegkérdőjelezhetetlen öröksége, amiből még csak az a 33%-os részesedés semlehet az enyém.

Semmi sem sajátabb mindannál, aminkeresztül mentünk, azoknál, akiket megismertünk, a benyomásainknál. Én ezektőlteljes egészében megfosztottam magamat, tudod, hogy valami többet és jobbatkaphassak helyette. Bánt, hogy nem beszéltem a múltamról soha? Tessék – nemrendelkezem ilyesmivel. Halál apának áldoztam. Minden elenyészik, a semmibevész. Jelentéktelen emberek. Jelentéktelen pillanatok. Az én értéktelen ésfölösleges fiatalságom.

Halál apa mindvégig velem volt. Ő adott mindent, ami amai világban számít: munkát és pénzt. Híveit lehúzta magával a mélybe, hogy engemfelemelhessen. Ennek így kellett lennie.

A hatalma megkérdőjelezhetetlen volt. A történet végeelőre látható. Logikus, tiszta, törvényszerű. A bukásom nem bonyolultabb egymatematikai egyenletnél.

Halál apa csókja a homlokomon izzó Káin-jelként.

A csend a fülemben.

Aztán megismertelek téged.

Ha hallanád, amit mondok, ha elérnének hozzád ezek aszavak, amik felszakadnak a mellkasomból, akkor azt gondolnád, most azzal fogokdicsekedni, hogyan alkudtam meg vele. Hogyan cseleztem ki.

Nem, ehhez nem voltam elég ügyes, elég bátor vagy csakelég jó, de te, John, te igen.

Figyeltelek a temetőben. Sírkövek hajoltak feléd, és ezt tenem láttad, de igazából meghajoltak. Nem tudod, de térdreereszkedik előtted az elmúlás. Fogalmad sincs róla, de hatalmasabb vagy, mintaz élet, hiszen erősebbnek bizonyultál a halálnál és a kételynél és a mindentleigázó, mindig győzedelmes feledésnél.

Az, aki vagy. Az, amit éreztél irántam.

Tehát most már, mától, az első pillanattól fogva, szabadvagyok. Most ha kitárnám a karjaimat, már tudnék repülni.

Mert én is… én is…

És hiába.

Ez egy hörcsög...

2012-02-16T23:43:00.001+01:00

Maga a novella írása annyira leszívta az agyamat, hogy címre már igazán nem maradt energiám, így a mű kezdő sora került oda.
BBC's Sherlock, kackaclollol.
Senkit ne zavarjon össze, hogy a mellékelt ábrán egy sündisznó látható.

- Ez egyhörcsög.

- Nem leszekminden alkalommal lenyűgözve, ha észreveszel valamit.

Sherlockmegkocogtatta az akvárium üvegét.

- Hörcsög mitkeres itt?

- Jó ötletnektűnt. Majd… feldob, ha unatkozol.

- Hörcsögizgalmas?

-Elnevezheted valahogy.

- LegyenJohn.

- Nem.

- John.

- Igen?

- Nem te, azúj.

- Nemfogjuk így hívni. Legyen Pufók. Ne kísérletezz Pufókon, jó? Ő elsősorban az énhörcsögöm, de megengedem hogy izé… barátkozz vele.

John hirtelenúgy érezte, mintha megint tíz éves lenne, és Harryvel alkudozna a kutyájukfelügyeleti jogáról. Sherlock úgy is viselkedett, mint egy tíz éves.

- A hörcsögökmeddig élnek?

- Meglepőensokáig. Most felviszem Pufókot a szobámba.

Másnap reggeleltűnt.

- Hol van ahörcsög?

- Menniekellett.

- Temegölted! Te megölted a vadiúj hörcsögömet!

- Nem, ő…elköltözött.

- Igen?

- Igen.

- Aha, fogtaa kicsi bőröndjeit, becuccolt, és a British Airways vitte a Mennyországba? Ismerem ezt a dumát, Sherlock!

Bezárkózott afürdőszobába.

Negyedóramúlva arra a megállapításra jutott, hogy talán túlságosan is hagyta magáneluralkodni a gyerekkori traumáit.

Legközelebbodafigyel, mit nyer a kocsmai dartsversenyen.

- Mióta vankutyánk?

- Ja,Sherlock, ő… Szimat.

- Ez a kutyaössze van nyomódva.

John vett egymély levegőt.

- Sherlock,ez egy bulldog.

- Tönkrement.

- Billkutyája megellett, és hát… itt elfér.

- Az biztos.Nagyon alacsony. Miért hívod Szimatnak?

- Van jobbötleted?

- LehetneJohn.

- Na nem.

- Elvihetemsétálni?

- Ő ahhoznagyon pici.

- Minektartasz kutyát, ha nem viheted el sétálni?

- Oké,mehetsz vele egy kört a Regents-ben, de siessetek haza, rendben?

Sherlock egyóra múlva tért vissza, fütyörészve lóbálta a pórázt.

- Hol vanSzimat?

- Az amerikaihölgy megvette.

- Milyenamerikai hölgy?

- Hátamelyiknek eladtam. Komolyan, John, olyan lassú tudsz lenni néha!

- Persze,hogy utána nézek. Igen… igen… hang? Milyen ha… ja, csak ööö… a lakótársamnyávog a macskára. Nem, ebben a sorrendben. Köszönöm.

Letette atelefont, és behajolt a konyhába.

- Most minkaptatok össze, fiúk?

- John nemtiszteli a magántulajdonomat – sziszegett Sherlock, és magasan a feje föléemelte a tejesdobozt.

- Kacor. Egykicsit adj neki a tálkájába.

- Vegyenmagának! Ingyenélő jószág. Menj dolgozni, John!

- Sherlock,én-

- Nem te.

Kacor egy fehérperzsamacska volt, humoros arányokkal és lusta kék szemekkel. Szeszélyes voltés a valószínűség határain túl ostoba, de John ragaszkodott hozzá. Egy este, amikora laptopján pötyögött, érezte, hogy hozzádörgölőzik. Somolyogva megsimogatta,és ellenőrizte, nem-e hagyott valamilyen gépelési hibát a szövegben. Kacordorombolni kezdett, mély és bársonyos baritonon, John egyre simogatta pihepuha bundácskáját,és megpróbálta fél kézzel és félvakon megtalálni a fülét, hogy vakargathassa, mireKacor azt mondta:

- Na.

Sherlockhevert az ölében, és most hatalmas szemekkel nézett fel rá, egy kicsitmegbántottan, mire John, hát John felkapta a laptopját és sikítozott. Sherlocksértetten fújt egyet, és kinyújtózkodott:

- Ha éndorombolok, ijesztő, ha ő dorombol, aranyos?

A reggelSherlock a tejszínt nyalogatta az ujjairól, ami valahogy eltévesztette az útjáta kávé felé, és a csuklójára is jutott, és akkor John levágta a vajazókést ésazt mondta:

- Ennyi,Kacor nem maradhat.

- Nincs isitt. Mi bajod vele?

- Rosszhatással van rád.

Sherlockértetlenül pislogott, aztán az orrával odébbtolta a mandzsettáját, hogyfolytathassa a műveletet.

- Sherlock,ez egy pintyőke.

- Olyan nincs hogy pintyőke! –kiáltott, ezzel kiragadta a kalickát a kezéből,feltépte az ajtaját és az ablak felé lendítette: - Repülj John, szabad vagy!

- Ő apapagájunk, Répa.

- Hello,John.

- Jó, miért nevezedel az összes háziállatunkat Johnnak?

- A John egy tök jó név – motyogta Sherlock, és ellenségesen méregette aszivárványlórit.

Azért úgytűnt, megférnek.

Johnreggelenként bekopogtatott Répához.

- Na ki alegaranyosabb papagáj a világon?

- Honnantudná? – kiáltott ki Sherlock a hálószobájából. – Ne zaklasd a nonszenszkérdéseiddel, nem úgy fest, mint aki papagájderbin zsűrizik!

- Pusztuljmár ki! – Magot szórt ki Répának és kicserélte a vizét. Közben elszámoltharmincig. – Nincs is olyan, hogy papagájderbi!

- Honnantudod? Voltál akár egyen is?

- Nem voltam,mert nincs!

- Most szóljhozzá, John.

- Téves! –trillázta a papagáj engedelmesen. – Téves! Téves! Téves! Téves! Téves!

- Hol vanJohn? – kérdezte Sherlock fogmosáskor. John megrántotta a vállát.

- Elajándékoztam, mielőtt megtanítod rá, hogy hármas szerelmi öngyilkosság.

- Sosemtanítanék neki olyasmit. Az unalmas. Szóval…új barátot kell szereznünk, mi?

- Igazából tényleg volt egy hármas szerelmi öngyilkosság, Lestrade keresett.

- Gyönyörű.Induljunk.

Johnelmosolyodott, és óvatosan megsimogatta Sherlock tarkóját. Kacor óta ez aszokásává vált, de egyikük se beszélt róla.

Sherlock acsipeszével leemelt valamit a halott nő homlokáról.

- Nyom? –sorolt oda Lestrade.

- Johnnakfogom nevezni.

- Szóltál,Sherlock? Eee. Na ez egy elég ronda kukac.
- Ne beszélj így az új pajtásunkról.

- She, nnn,eee. Ez nevetséges.

- Oszd megvele a kajád, John – hadonászott a csipesszel barátja szendvicse felé -, errevalók a cimborák!

- Hagyd abba,hagyd már abba, rá fogod ej… baszd meg!

- Oké, eztlefoglalom bizonyítéknak – mutatott Lestrade a földre pottyantott hamburgerre-, mármint a hülyeségetek bizonyítékának, és most ássátok el magatokat.

- John kezdte.
- A hörcsög?
- Ne hárítsd a felelősséget.

Kifelé menettalálkoztak egy németjuhásszal, amit egy bobby tartott pórázon. Johnrámosolygott.

- Milyen szép!

- Tényleg!? –horkant fel Sherlock. – Egy drogkereső kutyát, nekünk, otthonra, tényleg? Hé,Clark, mit keresnek?

- Kokaint,uram.

- Látod?Kokaint. Témába vág. Clark, hazavihetném? Nem önt, a kutyát. Látja? Kedvelengem. Ugat. Hát hello!

Johnmegragadta a könyökénél fogva és szitkozódva maga után húzta.

- Tudod, eztényleg szánalmas. Megértem, hogy nem szereted az állatokat, de én igen,világos?

- Én isszeretem az állatokat, John, ezért mondtam, hogy vegyünk egy tukánt.

- Nem.

- Vehetnénkkét tukánt, akkor John nem unatkozna.

- Mert ottlenne neki Sherlock, mi? Figyelj… oké, lehet hogy az én hibám. Mycroft, mi?Elkobozta a nyuszidat. A sokkra emlékeztetnek, mi? Arra a döbbenetes sokkra.

- Fogalmamsincs, miről beszélsz, nekünk csak lovaink voltak.

- Haddtaláljam ki, a tiedet Johnnak hívták.

- Nem. –Aztán valamivel később hozzátette: - Bolygó Hollandinak.

- Miért vanegy boa a csilláron?

- Ja? Ő John.

- Nem, én aztkérdeztem, miért van egy kibaszott boa a csilláron.

- Vettéllöncshúst, ahogy kértem? Feladhatnád neki. Ha rendesen eteted, nem lesz morcos.

John a földreejtette a tescós szatyrokat, és térdre omlott.

- Ne, ne,csak semmi hirtelen mozdulat. És tényleg… add neki oda azt a húst. Nem szeretném,hogy ideges legyen. Te sem szeretnéd, hogy ideges legyen. Szedd össze magad ésetesd meg, mielőtt megöl minket.

Nehéz napokvoltak. John enerváltan borotválkozott, aztán úgy döntött, megérdemel egy forrófürdőt. Kibújt a ruháiból, és áthajolt a kád peremén, hogy megnyissa a csapot.

Az aligátor nemnézte jó szemmel.

Johncsatakiáltásnak is beillő ordítással vetődött a nappaliba. Sherlock leesettállal végigmérte, aztán gyorsan kigombolkozott a zakójából.

- Én készenállok!

- Mire!? –sikított John. – Öt méter! Öt méter!

- Na azértnem annyi, de elég szép példány.

- A fürdőká…a fürdőká… a fü… fü…

- Ki beszélitt a - jaaa. Ó jaj, van valami a fürdőkádban?

- Nekemittene…neadda… azártatlantne.

Sherlock egymártír arckifejezésével a kezébe nyomta a zakóját, aztán bekukucskált a fürdőajtaján.

- Ejnye, ezekaz aligátorok! Hogy jutnak be mindig?

- Elmész a-

- Egyébkénttévedtél, John. Nem a kádban van.

Összenéztek.

Az volt a napamikor John félmeztelenül stoppolt egy taxit, belerámolta a fél életét bőröndökformájában, és két napig nem került elő.

A viharelőtti csend hosszan kitartott. John kezdte úgy érezni, hogy talán nem lenne baj, ha hazavinne egy halat. Gondolta, azért ezúttal megkérdezi rólaSherlockot.

Sherlock akanapé alatt leledzett.

- Ööö… szóvalte mit csinálsz?

A férfielőbújt, zavartan leporolta a nadrágját, aztán kissé aggályosan körbetekintett.

- Keresekvalakit.

- Látogatónkvan?

- Nem, ittlakik, csak… elveszett.

- Ugye nemMrs. Hudsonról beszélsz?

- Nyilván.Mrs. Watsonnak lába kélt. Lábai. Van neki belőle, khm, nyolc.

- Mrs.Watson.

-Természetesen nem fogok Johnnak nevezni egy nőstény fekete özvegyet – felelte Sherlocksértetten, és szívott egyet az orrán. – Fura lenne.

- Egy feketeözvegy.

- Tudod, az a…- Sherlock mintha csáprágókat imitált volna.

Johnbezárkózott a fürdőszobába.

- Megvan! –harsant egy kiáltás fél óra múlva. –Mrs. Watson saját otthont épített, szóvalhivatalosan már nem lakik velünk, nem kell duzzognod! Ehm… nem vagyok bennebiztos, de azt hiszem, nagyapák lettünk.

John, egy Axedezodor és egy öngyújtó végtelenül destruktív viselkedést tanúsítottak. Johnaztán a döbbent Sherlock kezébe dobta a kölcsönvett zippót, és foghegyrőlmegjegyezte:

- Gyászol acsalád.

A következőmeglepetés egy kaptárnyi méh volt. John elsőnek légypapírral próbálkozott,aztán leugrott a sarki boltba darázsirtó aereszolért, és remélte a legjobbakat.

Sherlock kivetődötta szobájából, előre futott, visszahőkölt, aztán felszisszent; fejét felszegve,drámai pózban állt.

- Menj afrancba John – rebegte fátyolos hangon-, a méheket komolyan gondoltam.

John egyrefokozódó lelkiismeretfurdalással a farzsebébe süllyesztette a sprayt.

- Fejezzük beezt, jó? Nézd, tartozom egy bocsánatkéréssel.

-Huszonöttel. Huszonöten voltak. Johnék.

John mélyetsóhajtott, és vigasztalóan átkarolta a gyászoló családfőt. Aztán meglapogatta avállát. És sunyiban a hajába is beletúrt.

- Megleszünkmi kettecskén.

Az elveszettek

2012-02-13T23:59:00.002+01:00

BBC Sherlock || MorMor

milennehák

Love is a losing game

Sebastian Moran a Mercer streeten lakott, a negyedik emeleten, egy otthonosan lepukkant lakásban. Az extulaj egyre magyarázta, hogyan lehetne felújítani. Vakolni, csempézni, állványozni, renoválni. A faszt. Jó volt ez így. Kicsit talán életveszélyes, de hát mi nem az?

Az élet életveszélyes.

Megfogansz és takk, pereg visszafelé a számláló. A konkrét érték részletkérdés.

Sebastian persze nem akart meghalni. Senki sem akar. Kivéve talán az öngyilkosokat, bár ők inkább élni nem akarnak, és az különbség.

Az élet nem számít. Mindegy, mit csinálsz, nem érdekel senkit. Az se fontos, közben hogyan érzed magad. Belegebedhetsz, nem leszel boldog. Ha erre rájössz és lemondasz a lét örömeiről, nem fogsz megvilágosodni.

Nem volt nihilista. Minden van, csak semminek sincs értelme. A világ egy robbanás, az ember az evolúció mellékterméke.

Ő Sebastian. Egyhetven magas, barna hajú. Éppen meztelen. Közepesen jóképű. Láncdohányos. Exheroinista. Exalkoholista. Exkatona. Exrákos. Ex, túl van minden szaron. Megnyomod az ikszet a képernyő sarkában. Tálcára dobod. Akármi. Mentés másként. Lomtár. Életem.doc

Szerette, ha békén hagyják. Szeretett a kádban heverészni. Rozsda és hab csorgott le oldalt. Talán vér a múltkorról, amikor azt a hullát darabolták. Nem állítja, hogy Domestosszal centiről-centire végigment az egész szaron. De mondjuk kisikálta.

Ott hevert, és dohányzott. Természetesen. Kéz összekulcsolva a mellkason. Szemek a tetőablakon. Gondolatok az éjszakában.

Szeretett mindenfélére gondolni. Egy párhuzamos univerzumban képregényeket rajzolna.

- Seeeb? Seb, kidobtad az újságot? Tudod, hogy meg szoktam csinálni a sudokut!

Kiengedte a levegőt, és a víz alá bújt. Ezek a háztartási (házastársi?) viták baromi céltalanok. Az az öt másodperc, amíg Jim csuklóból odahajít pár számot, ugyanaz az öt másodperc, amíg ő összegyűri a lapot és kibéleli vele a kukát.

Jim bekukucskált hozzá. Ó, igen, már megint az ő alsógatyáját viseli. A zöldet. A Számottevően Buzisat.

- Nem haragszom ám – dorombolta. – Csatlakozhatok?

Amikor először találkoztak, Jim öt golyót eresztett belé, mert Sebastian éppen meg akarta ölni. Hát, fizettek érte. Sokat. Jim azt mondta, ő kétannyit fog, szóval Sebastian velement, bár nem értette, minek kéne bárkinek egy olyan elcseszett bérgyilkos, aki végig egy dublőrre céloz.

Jim Moriarty egy üvegpalotában lakott a város szívében, a tizenhatodik emeleten. Persze az egész ház az övé volt, de azt mondta, egy emelet egy embernek (adott esetben, kettőnek) untig elég.

Sebastian eleinte utált ott lenni. Csupa magazinból kivágott szoba. Ő is úgy érezte magát, mintha papírból lenne. A kanapén nem lehetett ülni. A szőnyegre nem lehetett rálépni. Az asztalon nem lehetett enni. Minden fehér volt és fekete, és egyedül az ágyat tudta rendeltetésszerűen használni.

Azt viszont nagyon is szerette használni.

Felraktak valami zenét, és órákon át szerelmeskedtek.

Általában a szerdát, a csütörtököt és a vasárnapot töltötte nála. Hát uram bocsá’, egyszer ott volt kedden is. Jim úgy döntött, főz neki, ami tiszta kínos.

Jim nem eszik soha.

Jim fotoszintetizál.

Sebastian meg tiszta hülyének érezte magát, amiért folyton tömi a fejét. Protein, fehérje, vas, cukor, só. Jim pedig mindig csak nézte,és azt mondta:

- Vegyél még!

Még akkor is megkínálta, ha történetesen nála lógtak, otthon, és a saját hűtője félrohadt-töményzsír tartalmát élte fel.

Állítólag aranyosan eszik. Ő.

Jim megterített, meggyújtotta a gyertyákat is. Rákot csinált, és egy csomó más tengeri cuccot. Mindig mondogatta, hogy el kéne menniük a tengerhez. Egy olyan igazi tengerhez, ami meleg és homokos. Sebastian azt mondta, ők elég melegek és homokosak a tenger helyett is.

Jim a legjobb öltönyét viselte. Az összes öltönye a legjobb volt. Sebastian egy kikopott Levi’s farmerben csücsült, mezítláb.

Akkor robbantották be az ajtót.

Besereglettek vagy huszan, a rohadt árulók. Sebastian felkapta a halkést, és ment rendet csinálni.

- A szőnyeg! – kiáltott utána Jim, és aggódva megállt az ajtóban. – Istenem, drágám, vigyázz a szőnyegre!

Sebastian gyorsan megölt mindenkit, aki kartávolságon belül volt. Aztán felpattant a plafonra, a lábával a csillárba kapaszkodott. Lendít – ugrik az ellenkező irányba. Olyan röhejesen egyszerű. A nyakába vetődött a főkoponyának, szorít a combbal, nyakcsigolyát eltör, közben két keze volt még két másik emberre, ütni, vágni, utána egy bukfenccel kidobta a hullát a lába közül, tarol, cél, kuglibábúk tökig fegyverben, felfutott a falra megint, mert ez általában megzavarja az embereket, pedig csak egyensúly kérdése az egész.

Három és fél perc volt, de ha nem kellett volna figyelnie a berendezésre, hamarabb is megvan.

Utána lekapta a katanát a tévé tetejéről, és mindenkit lemészárolt az alsóbb szinteken. Nem lehet tudni, melyikük ért rá ennyire szervezkedni.

Úgy festett, mindegyikük.

A korláton sétált le, kapott egy golyót a vállába. Szétroncsolta a húst, a repesz szilánkokra tépte a kulcscsontját. Szóval átette a kardot a bal kezébe, és nem koncentrált a sérült területre. Ezzel együtt is piszkosan fájt, szóval volt szíves négyrétvágni a fickót. Szimmetrikusan.

Az egész kezdett nagyon hasonlítani egy Tarantino-mozira. Mindenhol vér meg belsőségek. Eszébe jutott a sajtburgeres poén a Ponyvaregényből, és döcögve nevetni kezdett. Egy nő hisztérikusan sikítozott az egyik sarokban.

- Nem vagy ember! Nem vagy ember!

Elsőnek a karját vágta le.

Sebastian Moran nem volt egy közönséges bérgyilkos. Jim mindenfélét hallott róla, mielőtt megismerte. Azt mondták, pokolgépeket készít. És fegyvereket. Puskákat, mesterséges intelligenciával. Mindenhez ért. Kicsinál egy kiskanállal. Láthatatlan és golyóálló.

Azt senki sem mondta, hogy szemtelenül fiatal, és hogy nagyon helyes, amikor a körmét rágja, meg amikor csak minden második kőre lép rá az utcán, és ahogy alszik, meg úgy egyáltalán.

Jim kifejezetten megtisztelőnek érezte, amikor felfogadták ellenne.

A szárnyai alatt London legveszélyesebb embere lett.

Talán egész Angliáé.

Igazából nem azért volt vele, hogy felhasználja; sokkal inkább, hogy megfékezze. Vagy még inkább azért, mert menthetetlenül beleszeretett.

Sebastian nagyon szeretett klubokba járni. Mivel a kaszinókról nagy munka árán leszokott, a leggyakrabban inkább táncolt. Az csak mozgás. Na mozogni, azt nagyon jól tudott. A leggyakrabban persze hozzácsapódott mindenféle ember, nők is, férfiak is, de ő csak kiegészítőkként gondolt rájuk. Annak tök rendben voltak.
Jim egyszer velement. Sokkal inkább, érte jött. Sebastian két órát se volt bent, máris felbukkant napszemüvegben, Westwoodban, baromi komolyan.
- Munka van – mondta, és biccentett.
- Szombat van! – üvöltött vissza Sebastian, és csak azért sem ment vele.
- Zsidó – morogta Jim, és le akart lépni. Sebastian visszarántotta a karjánál fogva.
- Táncoljunk!
- Nem, én nem tudok.
- De ír vagy.
- Egy falábú ír, és dolgom van.
- Táncolj velem. Sosem táncolsz velem. Csak kövesd a csípőm ritmusát. Abban elég jó vagy.
- Hímringyó, utállak – nevetett Jim, és hagyta, hogy átkarolja a derekát. Zavartan lépegetett. – Egyáltalán mi ez a szám?
- Bee Gees. Staying alive. Te melyik bolygón éltél eddig?
- Egy ízlésesen.
- Sajnálom, főnök. Mostantól ez a közös számunk.
- Tuti nem.
- De igen hogy igen – vigyorgott rá Sebastian, és megforgatta.
- Ez így nem lesz jó. Várj, leadom a zakómat a ruhatárban.
- És megszöksz, mi? Na nem. – Saját kezűleg csomagolta ki az öltönyéből. Aztán az ingéből is.

- Lenne egy kis feladat.
- Igen?
- A Fekete Lótusz elszúrt nekem valamit. Volnál szíves…?
- Természetesen.
- Ugye meséltem már neked Sherlock Holmesról…?
- Nem hiszem, hogy érdekelt.
Sebastian felpattant a kanapéról.
A munka az munka. Pont teljesen tökmindegy, ki hal meg ma, ki hal meg holnap és ki ússza meg. Mindenki csak megússza, minden lélegzetvétellel csak túlélünk. Az idő egy faktor.
Nem érdekelték Jim tervei. Tudta, hogy nagyszabásúak, zseniálisak, és annyi pénzt keres vele, hogy már nem tudja mire költeni. Tudta, hiszen mindenki tudta, hogy van egy név és van egy férfi mögötte, valaki megállíthatatlan és elpusztíthatatlan. De neki ahhoz nem sok köze van. Az csak a főnöke.
A gazdája, a szeretője az történetesen az arannyal gravírozott Moriarty felirat mögött van. Persze Jim elkövette azt a hibát, amit mindenki, és az eredményei alapján határozta meg saját magát. Sebastian nem javította ki. Nem magyarázta el, hogy tőle akár kőfejtő is lehetne.
Nem azért szereti, mert ő az egyetlen élő konzultáns bűnöző.
Abban sem volt biztos, említette-e neki valaha, hogy szereti.
Egyébként meg úgyis tudja. Amilyen agya van, eddig biztos eljutott.

Jim napokig nála lógott. Természetesen egyetlen másodpercre sem szakadt el a telefonjától meg a notebookjától, de gyakorlatilag követte, bárhová ment.
Sebastian úgy döntött, nem zavartatja magát, lehasalt a nappali padlójára egy ív papírral, és tervezgetett. Jim mindenfélét kérdezett, de ő ignorálta.
Aztán a puskáit tökéletesítette. Elég az egyiket elsütni, és a többiek követik. Persze azoknak is megvan a magukhoz való eszük, ha már egyszer ráálltak a célpontra, akkor követik a mozgását. Tömeggyilkosságnál nagyon hasznos. Szeretett ilyesmivel elpepecselni.
A matrac szokás szerint nyikorgott alattuk, amikor szeretkeztek. Egy ponton még az alatta lakó is felkopogott, amire válaszul Sebastian tiszta erőből belerúgott a radiátorba. Csak azért tartotta, hogy a szomszédaival kommunikáljon, mert fűteni, na azt nem fűtött, legalábbis nem rendesen.
Egy napon megtalálja a tervezőjét, és megöli.
És egy napon megöli az összes rohadt lakót.
Meg a kerületet. Az emberiséget. És minden intelligensnek mondott létformát az űrben. És saját magát is.
Néha annyira unta az egészet, hogy hányingere volt.
Jim hozzábújt. Rutinosan átkarolta, Jim az arcát cirógatta. A tekintete feketén csillogott a sötétben.
- Mellettem lennél?
- Szükséged van rám?
- Mindig szükségem van rád.
- De most valami konkrét ügyben kellenék, nem? Nem arra célzol?
- Nem, nem, csak hogy… itt maradnál-e.
- Itt? Nem értem. Mikor?
- Hát tudod, úgy örökre.
- Nem élünk addig.
- De megtennéd?
- Honnan tudjam?
- Csak mondd, hogy igen, seggfej!
- Mert?
- Semmi.
- Ja oké.
És akkor az a kínos, duzzadó, hájas csönd. Sebastian szorosan becsukta a szemét, és összegömbölyödött.
Jim légzése szabálytalanná vált. A teste távolivá. Sebastian nem akart figyelni ezekre. Aludni akart. Egyszerre baromi fáradtnak érezte magát.

A végén nem ölte meg a csajt. Tizenkét órát hasalt a parkolóval szemben, és a végén még csak ki sem csinálhatta. Rohadtul rá akart már gyújtani, és lehugyozta az első villanyoszlopot ami szembejött. Elégedetten, szinte kielégülten sóhajtott.
Aztán hazament. Jimhez. Fura, az otthon elkezdett ott lenni. És pont akkor alakult át Főhadiszállássá, nagybetűvel.
Minden tele volt a detektívfickó fényképeivel meg cuccaival, a notebook állandóan üzemkész, izzottak a telefonvonalak, Jim pedig sziporkázott.
Sosem látta még ennyire feldobottnak.
Boldogabbnak már igen.
A detektív kibaszott gyönyörű volt. Még a fürdőszobában is szembejött pár fotó. Sebastian a mosdókagyló peremébe kapaszkodott, és megvizsgálta a saját arcát a tükörben.
Lóképe van. Határozottan. Az orra is hosszú meg egyenes. A szája már egy fokkal jobb. Telt, húsos, és mindenki azt mondta neki, hogy rohadt érzéki. A célnak megfelelt, ennyi. Fogalma sem volt, hány fazont szopott már le, hogy előrébb jusson. Nagy, kék kiskutyaszemek. Olyan könyörgően hűségesek, Istenem. Mindig karikásak. Tiszta beesett az egész feje. Aszkétikus. A haja bal oldalt rövid volt, praktikusan vágott, a jobb oldalt meg pont leszarta. Ott az eredeti, hullámos tincsek, barnák és girbegurbák, mint a gyökerek… talán kezdenie kéne vele valamit.
- Fasz kivan – motyogta maga elé, beleöklözött a törülközőtartóba, és kiment Jimhez a nappaliba.
- Használhatom a hitelkártyádat?
- Persze. A tárcámban van, a hálóban.
Felvagdosta vele a dugiheroint, szívott, lökött, nirvána.
Lehet, hogy ez hiányzott.
Csak biztos-ami-biztos alapon szedte el az ürgétől, akit legutóbb kihallgatott. Hát, az ipsének többet már nem lesz szüksége rá. Elvigyorodott.

Nyolc óra hasalás egy londoni bérházban. Igazából magát a hasalást szerette. Úgy érezte, egy a fegyverrel. Mozdulatlanul vár, alig lélegzik. Célkeresztben az egész világ.
A nagyit már végre lelőhette. Gyönyörű volt. Készített egy olyan gázszivárgós bombát is, az meg vitte az egész házat.
Jim nyúzott volt és fakó. Rámutatott az első kiskölyökre az utcán.
- Tudod követni?
- Egyszerűbb lenne, ha előbb elrabolnád.
- Csináld te. Nagyon fáradt vagyok, szerintem elteszem magam későbbre.
Sebastian megforgatta a szemét, és duzzogva megjegyezte:
- Tudod, hogy utálom.
- Igen, de megy, nem? Tudsz embert rabolni. Megtanítottalak.
- Egen.
- Akkor a kedvemért, lécci. És ne cseszd el.
- Mikor csesztem el bármit is?
Jim vetett egy pillantást a karórájára. Sebastian lecövekelt az utca közepén, és karbafonta a kezét.
- Szerelmes vagy Sherlockba?
- Ne légy közönséges, Seb – motyogta Jim, és törődötten megdörgölte a homlokát. Tényleg nagyon kimerültnek tűnt. Majd legközelebb sajnálni is fogja.
- A szerelem közönséges?
- Nem, csak ez másról szól. Több. Kevesebb! Más, érted? Ő csak a válasz. Lehet, hogy nála van a válasz.
- Ahha.
A kölyök lassan látótávolságon kívül ért, szóval Sebastian megszaporázta a lépteit. Jim utána.
- Ugye érted, Seb…?
- Nem érdekel.
Egy darabig némán baktattak. Kéz a zsebekben. Öklök a zsebekben. Szívek a kezekben.
- Lehet, eredményesebb lenne, ha vele élnél. Géniuszkodhatnátok.
- Azt akarom, hogy halott legyen, mielőtt csalódom benne.
- Bízd ide.
- Elintézem a kölyköt, menj csak haza.
- Nem akarok hazamenni. Meglesz, ígérem.
- Nem gond. Hetvenkét óra alvás nélkül semmi.
- Hé, ezt ne. Utálom, amikor körbejópofizzuk egymást.
- Oké, most mit akarsz, képeljelek fel, vagy mi?
- Heh. Soha nem tennéd meg. De én komolyan megütlek, ha nem lépsz le. Menni fog egyedül, bízz már bennem egy kicsit! És baszd meg.
Jim a kezébe nyomta a telefonját.
- Azt kell mondania, hogy Van Buren szupernóva.
- Mi, most már az egészet én csinálom?
- Tökéletesen megbízom benned, Seb.

Pár nyugalmas óra otthon. Persze, ahogy azt elképzeli.
- Kölcsönveszem a parkádat – hajolt be az ajtón Jim. – Rendben leszel?
Sebastian éppen azon igyekezett, hogy öt sporttáskányi fegyvert szíjazzon a motorjára.
- Persze. Megkaptam az utasításaidat. Egyébként mi a célod ezzel? Oké, mindegy. Találkozunk a medencénél.
- Szívesen elmagyarázom.
- Nem számít. Headset működik?
Megkocogtatta a mikrofonját. Jim bekapcsolta a sajátját, és azt susogta:
- Szeretlek.
Sebastian elmosolyodott, aztán nyeregbe pattant.

A Nagy Játszma után egy hétig nem állt szóba vele. Csak feltűnésmentesen. Elfoglalt .
Nem nyitott ajtót. Nem volt otthon. Jim leszerelte a zárat. Ő kimászott az ablakon.
Aztán minden ment tovább, mintha mi sem történt volna. Egy csütörtökön felugrott vacsorára. Estére is maradt.
Nagyon sokáig nem beszéltek az egészről; végül Sebastian maga hozta fel, egy reggel, a fogmosásnál.
- A katona szeretője nem húzta volna meg a ravaszt.
Jim egy darabig elgondolkozó arcot vágott. Reggel lassan kapcsolt. Úgy tűnt, csak leesett neki; aztán horkantott:
- Dehogynem.
- Jobb ember akar lenni a katonáért.
- Foglaltass időpontot a titkárnőmnél, hogy ne felejtsek el meghatódni a nap folyamán. Figyelj, mindegy; a „katona” nem tudja, és hogy én nem fogom elmondani neki, az tuti!

Tennivaló alig aka. Jim szótlan lett és visszahúzódó; azelőtt folyton csak beszélt és beszélt, csicsergett és néha már konkrétan be kellett fogni a száját, hogy mondjuk legalább szex közben hallgasson.
Még álmában is beszélt.
Most már nem. Sebastian érezte, hogy tennie kéne valamit, de nem tudta, mit, szóval elment egy helyre, ahol megmondják neki. Leszerződött egy bandával. Jim teljesen kiakadt. Ami azt illeti, saját kezűleg fojtotta meg a vezért.
- Nem mondtam, hogy bárkivel lepaktálhatsz a hátam mögött!
- Nem is kérdeztelek.
Teltek a hetek.
Sebastian unatkozni kezdett. Gondolt egyet, és leutazott Korzikára. Elmehetne idegenlégiósnak. Bumm, bumm!
Nézte a tengert. Kék volt. Hazament.
- Hol voltál?
- Tudod, hogy hol voltam.
- Nem szóltál.
- Úgyis mindig, mindent tudsz. Vagy illett volna, mi?
Jim hallgatott.
Jim már megint hallgatott.
- Talán veled mentem volna.
- Most? Az Adler-ügy közepén? Ne nevettess.
Az este Jim azt kérdezte:
- Mit rontok el?
- Te soha semmit nem rontasz el.
- Nem vagy boldog, Seb.
- Nem szoktam boldog lenni.
- Én sem vagyok boldog.
- Aha.
Sebastian persze tudta, mi az ábra; régen úgy volt, hogy partnerek, hogy együtt dolgoznak. Nem akarta, hogy Jim bevonja a terveibe, mert úgysem értette volna. De azt hitte, nincs élő ember, aki értené. Azt hitte.
Hiába mondaná. Csak az jönne, hogy „nem számít, nem számít, nem számít.”
De. Számít. Jim számított.

Ha éhes volt, szédült.
Ha karmolta magát, fájt.
Ha nem jutott anyaghoz, szenvedett.
Ezek kikövetkeztethető érzések. Ezekkel elboldogult.
Ha Jim nem volt ott, szenvedett.
Ha Jim nem ért hozzá, fájt.
Ha Jim megcsókolta, szédült.
Lelépett vidékre. Jim a szállodában várta. Ott ült az ablakpárkányon.
- Mit tennél, ha meghalnék, Seb?
- Vegyem fenyegetésnek?
- Nem, nem, nem, nem, ez csak egy elméleti kérdés. Mit tennél?
Sebastian elgondolkozott, amíg lerámolta a bőröndjeit. Úgy érezte, a legjobb, ha okosan és következetesen felel, és talán őszintén.
- Elszegődnék valaki máshoz.
- Csalódnál bennem?
- Hát… az attól függ. Azért alapjáraton elég béna lenne, ha meghalnál. Gyere ide.
Átölelték egymást. Sebastian elkezdett az ágy felé araszolni.
Jim már megint hülye hangulatban volt.
- De ha mondjuk, a dicsőségért halnék meg?
- Nincs olyan, hogy dicsőség.
- Egy terv tökéletes részeként.
Tervek.
- Nem tudom.
- Nem akarom, hogy csalódj bennem, Seb. Nem akarok vesztes lenni.
- Css.
Végigfektette a kanapén. Az közelebb volt. Gyorsan vetkőztetni kezdte.
- Akkor már inkább meghalnék. Vagy elintézném, hogy a halálom legyen a teljes győzelem.
- Ha ezen aggódsz, mindig szolgálni foglak. Oké? Minden parancsodnak engedelmeskedem.
A Tervek. A nagy, fontos, kusza és érthetetlen Tervek amik túlnőnek rajtam, rajtunk és rajtad.

Aztán Jim eltűnt.
Napok múlva, amikor előkerült, tiszta seb volt. Ütések nyomai.
Sebastian úgy döntött, ha rájön, ki tette ezt vele, megtalálja, és cafatokra tépi. Élve nyúzza meg. Egyenként szaggatja le a körmeit. Kivájja a szemét. Leszaggatja az arcát.
Jim nem mondta el, mi történt, ő pedig inkább nem kérdezett semmit. Biztos nem tartozik rá.
Jim meséket kezdett el olvasni. Andersent, Grimm fivéreket, mindenfélét. Órahosszat hevert a szőnyegen, a hatalmas, fekete-fehér papírmennyországban, és olvasott. Lóbázta a lábát. Rágógumit csócsált.
- Mindig ezek a mesék, Seb – mondta fürdés közben. Maga elé bámult. – Boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Halottak vagyunk.

- Lenne egy kis feladatod.
Sebastian hunyorgott. Kora reggel volt. A saját vackán hevert. Azt sem tudta, Jim hogy jutott be. Már egy hete nem látta. Így alakult.
- Igen?
- Bárki hozzáér, öld meg.
- …a faszom?
- Leírtam részletesen, amit tudnod kell. Végre… ez már megint hozzád illő feladat, Seb.
- Ó. Hát akkor hurrá és csirió.
A nadrágját kereste a földön. Jim még mindig az ajtóban állt, szemmel követte minden mozdulatát. Aztán sarkonfordult, és kiment.

BANG! BANG! BANG! BANG!

- Tudod, hogy hívnak téged? Az öldöklő angyal. Tudod, hogy tévednek? Ember vagy. Csak nem vagy átlagos. Te, egyedül, nem vagy az. Jaj… szerettem volna, ha nem így van. Aki különleges, az nem húzza sokáig. Ez a probléma… a végső probléma… meddig kell életben maradnunk? Meddig kell életben maradnunk, mielőtt elpusztítanak? Meddig kell életben maradnunk, mielőtt a különlegességünk pusztul el? Lerombolják a csodáinkat, tönkreteszik a bűvésztrükkeinket. A csúcson kell abbahagyni. A shownak mennie kell. Árnyékom… szerelmem… te tudod, ugye? Te már régóta tudod. Az istenek… nagy istenek, öreg istenek, halott istenek, feldobtak egy érmét… én az egyik oldalán… most zuhan… ki kapja el? Fej vagy írás?
- Jim, csak… nyugi, jó? Csak nyugodj meg.
- Legalább büszke legyél rám, Seb. Legalább ez legyen meg. Ez most annyira szép volt… és olyan könnyű.
- Nem szereted a könnyű dolgokat. Nem értelek.
- Nem… te nem azért vagy. Csak elhitted, hogy ez kevesebbé tesz. Ugye?
Sebastian kifújta a cigarettafüstöt, megrázta a fejét, és a sporttáskához fordult.
- Össze se rakjam a klimaxig?
- Ha Sherlock ott áll a tető szélén, de én már nem, szereld össze a puskát. Pár percen belül meg fog érkezni Doktor Watson. Csak őt célozd be. Ha Sherlock lezuhan…
- Igen, igen, tudom. De utána mi lesz? Menjek haza?
- Igen… az lesz a legjobb.
Ha ennek vége, elutazunk.
Jim az álla alá nyúlt, felszegte a fejét, végigsimított az arcán, közelebb hajolt; aztán csak a karjaiba zárta, fullasztóan, görcsösen, remegve és zihálva; és megcsókolta, könyörögve, hosszan.
Ő már nem merte átkarolni. Nem mert visszacsókolni sem.
- Soha, ugye? – kérdezte Jim. – Soha. Aztán az ő nevéért gyűlölni kezdtél. Tartozom neki egy bukással. Tartozom neki az én bukásommal. Cafatos szívekkel és elválással és szétemésztő gyásszal és… tartozom…
- Csak rendezd le, oké? Legyünk túl rajta.
A világ végére megyünk. Kettesben. Szeretném látni az északi fényeket. Sokat gondolok rájuk. Rád emlékeztetnek. Ne kérdezd, miért. Ne kérdezz semmit. Hallgass el végre. Rám figyelj.
Jim elmosolyodott. Hosszú idő óta először.
És legutoljára.
- Hello, Seb.
- Otthon találkozunk.

A sporttáskát lóbálta az oldalán, amíg Doktor Watson összegörnyed az utca véres kövezetén, és arra gondolta, hogy tényleg hazamegy, és csinál két piritóst. Kettőt, mert lehet, hogy Jim átugrik ünnepelni; úgy sincs hova mennie. Lehet persze, hogy szervezett valami afterpartyt a Nagy Eseményre. Jimnek baromi fontos ez az egész. Valószínűleg már úton is van, de nem látta kijönni az épületből.
És nem veszi fel a telefonját.
Biztos egyedül élvezi a győzelmi mámor perceit.
Sebastian már gyakorolja a vigyorát, pedig nem érez örömöt, csak… megkönnyebbülést.
Az ajtón be.
A lépcsőkön fel.
Biztos, ami biztos.
Egyre csörgeti. A vonal percenként bont, percenként újrapróbálkozik.
Végül kijut a tetőre.

Staying alive, staying alive,
Ah, ah, ah, ah, staying alive

Hi!

2012-02-11T01:40:00.002+01:00

Emlékeztek a teljes céltalan köszönés című Sherlock ficeimre? Nem? Akkor jó.
Ööö, ez most valami olyasmi. Megint. Ezúttal egy csokor kis domestic szösszenet, John szemszögéből és bicegő stílusában.
"Ez nem irodalom, ez bainstorming!" (én zsemlemesternek, panaszos hangon)
"Ugye ezt nem akarod feltenni a blogodra?" (én magamhoz, fenyegetően)
"Viccelsz? Minden létező gondolatot megosztasz a világgal, ami csak átsuhan a fejeden" (magam énhez, lenézően)
"Megennék most egy fasírtot." (én a világhoz)
nincs (nyílt) homokos tartalom! nincs összefüggés a történetek között! nincs semmi!

Bárhonnan felismerek egy szerdát. Szembejön, rámutatok és kiröhögöm.
Szerda az a nap, amikor Sherlock főz.
„Úristen”, hogy magamat idézzem.
Általában hozatjuk a kaját. Vagy nem eszünk. Ő nem eszik, nekem meg nem hagy rá időt. Valahogy így.
Az utóbbi hetekben francia mesterfogásokat csinál.
Meztelenül.
Miközben dohányzik.
- Sherlock – könyörögtem ma reggel, ahogy eltakartam a szemem a csak csalódást és számlát hozó reggeli postával, és jelen körülmények között próbáltam elnavigálni a székig-, leszoknál erről?
- Azt mondtad, ízlik.
- Azt is mondtam, hogy vegyél fel valamit.
- Azóta legalább nyolc öltöny volt rajtam.
- Nem látszik.
Feldobta a palacsintát, és elkapta a levegőben. Az élet minden területén vagánykodik. Lehet, hogy a nudista kalandok is erre mennek ki. Van mire felvágnia, az tény.
Ne nézz a fenekére. Ne nézz a fenekére. Ne csekkold le a fenekét, Johnny. Ó a fenébe, már így is elég buzisak vagyunk., bíztattam magam.
Felkapta a William & Kate köténykét, amivel Harry lepett meg szivatásból.
Sherlock feneke amúgy teljesen rendben volt. Azt hiszem, ez az a fajta, amit a lányok úgy szeretnek. Feltűnésmentesen lesandítottam a sajátomra. Úgy festett, ahogy a legutóbb hagytam.
Elgondolkoztam, ez örökre így lesz-e, ha továbbra is stírölöm a lakótársamat.

* * * 221B * * *

A Little Walternek van egy száma, a „My Babe.” Nem állítom, hogy éneklés az, amit művelek vele, de mindenesetre nagyon fülbemászó, szóval szerintem teljesen megbocsátható módon dúdolgattam.
- My babe, she don’t stand no foolin’, when she’s hot there ain’t no coolin’…
- Szörnyen áll neked az amerikai akcentus, ne erőltesd.
Ekkor volt az a pont, hogy a fejemet tiszte erőből bevágtam a mosogató aljába, dumm, a masszív fém, aztán csörr, ahogy kiesett a kezemből a franciakulcs és inkább nem idézném, ahogy elkáromkodtam magam.
A fejemhez kaptam, természetesen elveszítettem az egyensúlyomat, és annak rendje és módja szerint hanyattvágódtam.
- Hello, Sherlock. Épp szerelek.
- Észrevettem.
- Egészen pontosan mióta ülsz ott?
- Tíz perce, cirka. Jól vagy?
- Kicsattanok.
Megigazgattam a felgyűrődött pulóveremet, felrángattam a farmerem, és megengedtem magamnak egy pofa sört a nagy sokkra és fájdalomra. Az üveget testvériesen Sherlock felé dobtam, aki elkapta, majd művészi gonddal eligazgatta az asztalon.
- Legközelebb tudod, akár segíthetsz is. Ez a franc már vagy egy hete ereszt. Csoda, hogy nem szakadtunk Mrs. Hudson nyakába. Szó szerint.
- Hm. Azt hiszem, ezt az egész férfias-munkában-leizzadok Ezermester Miszter dolgot inkább rád hagyom, a jazzel együtt.
Ittam egy kortyot és rávigyorogtam.
- Még mindig nem pasiztál be?
Fel akartam borzolni a haján, vagy válloncsapni, úgy bratyimódra, de elakadtam a mozdulatban, ahogy megláttam, milyen arcot vág.
Valami nem stimmelt.
- Szóval… tíz perce ülsz itt és lesed, hogy férfias vagyok?
- Fogd be! És vegyél egy övet. – Ezzel sértetten elviharzott.
Azóta sem bukkant elő.

* * * 221B * * *

Sherlock fényképezőgépe abból a teljesen normális okból került hozzám, hogy fotót akartam készíteni egy eladni kívánt cipőmről. Ezer éve nem hordtam, és lassan kezdett útban lenni. (Egy ilyen kaotikus házban minden útban van.) A gépet utána visszaadtam Sherlocknak, de nem tette el, szóval másnap körbefotóztam a lakást. Egyszerűbb így megmutatni a haveroknak, mintha áthívnám őket. Kezdek beremetülni, ha van ilyen szó. Azt mondják, a lakótársak egy idő után kezdenek hasonlítani egymásra. Hát. Egyrészt valahogy meg akartam kímélni az öreg harcosokat attól, hogy összeakadjanak az én Veszélyes Emberemmel, másrészt viszont tényleg elkezdtem jobban értékelni a duplamagányt, mint a nagy ramazulikat. Pedig egyértelműen szükségem lenne társaságra.
Elsőnek csak egy kép készült Sherlockról, ahogy alszik. Van egy fogadás félénk Greggel, és ahhoz kellett.
Aztán lefotóztam fogmosás közben.
- Mosolyogj, Sherlock!
Életem legrosszabb ötleteinek kígyózó sorát gyarapítja. Ha pillantással ölni lehetne, Donovannek lenne igaza. Nem segített az sem, ahogy a hab őrült tajtékként csorgott le Sherlock állán, és hogy mennyire kócos, zilált és élőhalott-szerű reggelente.
A képet nézegetve, vigyorogva, mint egy iskolásfiú, az jutott eszembe, hogy senki más nem látja így őt, csak én.
De hát ez magától értetődik.
Velem lakik együtt, nem mással.
Szeretem.
El tudom képzelni, milyen kommenteket kapnék, ha ezt felraknám a blogra, de az a helyzet, hogy egyszerűen tényleg szeretem őt, bármilyen idegesítő is néha. Sosem gondoltam volna, hogy pont nekem jut majd ki az ilyen igazi mély férfibarátság. Akartam egy képet kettőnkről, hogy majd sóhajtozva bámuljam a kandallópárkányon, ha végre megházasodom, letelepszem és Sherlock örökre megsértődik rám.
- Mosolyogj! – karoltam belé, és elkészült a történelem legrosszabb fotója.
- John, kérem vissza a kamerámat.
- Legalább még egy fotót csináljunk, ez iszonyú.
- Mit vártál ezzel a technikával? Van rajta időzítő, használd.
- Annyira nem fontos.
- Most döntsd el.
- Nem egy kifejezetten beállított képet akarok, de nem is valami ilyen pocsékat.
- Akkor bízd rám – mondta, és szelíden kicsavarta a kezemből a fényképezőgépet. Aztán elsétált vele.
Teljesen el is feledkeztem az egész ügyről, amikor úgy két hét múlva reggeli közben elém csúsztatott valamit. Valamit ezüstkeretben.
- Tessék.
Ki nem találjátok, mi volt az. Oké, mind tudjátok. Egy fénykép, kettőnkről. Ami azt illeti, én alszom rajta. Elég mélyen és lelkesen. Sherlock meg, hát Sherlock a szó legszorosabb értelmében bepózolt mellém, csücsörítve, mint egy rossz modell, és az egész baromi nevetséges.
A munkahelyemen őrzöm, az íróasztalomon.

szerzői utószó: tehát ez történik ha heteken át reapersun oldalán lógok.

Testtanulmány

2012-02-09T14:41:00.000+01:00

John alszik. Sherlock nem zavartatja magát.

A szempilláid. Fakók. Megrebbennek, ahogy rájuk fújok. Fel ne ébredj. Csók a homlokodra. Gondráncolta homlok, számmal követem vonalait. Megszámlálnám éveidet. Elszámolnék végtelenig.
A hajad; durván vágott, mégis puha. Ujjaim közt morzsolom; homokszőke. Nyár- és szabadságillatú.
A füledhez érek. Kicsit hegyes. Bájosan érzékeny. Az orrod mókás. Szeretem, ahogy a levegőt veszed.
Az arcod karcos a borostától, a szád lágy. Sima. Keskeny. Határozott. Egy katona ajkai. A szeretőm ajkai. Tudsz titkot tartani?
A nyakad. Itt szeretem megszorítani, amikor magadba fogadsz. Ádámcsutka. Átkozz ki minket, ősatyánk.
Vállad tökéletes, roncsolt formája. A seb. Mindig beleborzongok, olyan szép. Húspókháló. Felszisszensz, ha hozzáérek. Kulcscsontod simítom; itt, végig, aztán a mellkasodon le: ez a birodalmam. Selyemutam. Napkelettől napnyugatig, napkeltétől napnyugtáig: vándorolok. Forró sivatag a tested: oázisom. Az izmok sziklái megremegnek. Elindulnak a hegyek. Csodák.
Bordáid íve, ez a mindenség pillére. Fenntartja, óvja a bőröd alatt mozgó, ziháló eleven univerzumot. Működésed titkos varázsa… tüdő, szív, máj, gyomor… esküdj, hogy egészen az enyém. Életben tartanak, hogy velem lehess.
A sebek itt… végig… vörösük kihűl. A parázs is így hamvad el. A fájdalom is így parázslik el. Látod, egyszerű. Még bennem visszhangzik minden kiáltásod. A bőrödbe forrt gyönyöröd. Mondom, hogy egyszerű. Tovább.
Medencéd ringása, öled öble vár, mindig engem vár. Titkodat fedi a paplan, félresöpröm. Hány néven illetik? A fele káromkodás. A másik orvosi szakszó. Ostobák. Megnevezhetetlen. Kimondhatatlan. Csodásan reszponzív. Látod, épp csak hozzáérek… tovább.
Ó, ezek a combok a csípőm körül. A szorításuk. Inas lábad, melyet gyengének hittél. Idióta. Lábfejed, lábujjaid; megremegsz, ahogy a számba veszem őket. Minden porcikád kell, kézfejeden nyalok végig. Ott, a csuklódnál, a karmazsin seb, amit rádcsókolt a bilincs. Illendően vágott körmeid, amik a hátamba szántottak. Alkarod, az erek patakja, szorító karjaid, otthonom.
- Sherlock?
- Fordulj hasra. Még nem végeztem veled.
- De igen. Eléggé.
- Fogd be.
- Te fogd be.
Ó igen, ettől tartottam: a szemed kékje, tekinteted – a roppant és ismeretlen világűr, letaglózó végtelen, szabadesés és fulladó száguldás
és jaj,
a nevetésed Isten.

Díjazom

2012-02-08T19:49:00.001+01:00

Mert Holly egy angyal,

és nézzétek mit kaptam ;A;

A szabályok értelmében hat dolog magamról.

ihatatlan teát készítek, amit csak rengeteg tejjel és cukorral lehet megmenteni (máramennyire)
a tükrömre vörös rúzzsal írtam fel idézeteket Chuck Palahniuk Láthatatlan szörnyek című kultregényéből.
a szobám egyik falán pedig a Sátán kutyája (Sir Arthur Conan Doyle) első pár oldala van. három filctollba és két napba került.
amúgy kicsit sem vagyok grafomán. és bibliofil. könyvekkel alszom. mármint, egy kupaccal. szeretem, ha közel vannak hozzám. kategorizálva csücsülnek a polcokon. és az asztalokon. és a padlón. és amblock mindenhol.
a hajvasalómat baltazárnak hívják és egy transzvesztita.
amikor ilyen "mondj bármiről hat dolgot" helyzet áll elő az életemben akkor egyszerűen körbenézek. szia ady endrés fülbevaló, szia.

És öt kedvenc --- WHATEVER EZEKET MÁR BAROMI RÉG AJÁNLANI AKARTAM

Sherlock fic masterpost #02

Zsemlemester összes írása (magyar)
Mert ő a kedvenc írónőm
A Hét Felfedezettje (magyar)
Nayrra különleges fluffjai
The Pleasure Dome Hotel (angol)
Amit ha ötször nem olvastam, akkor egyszer sem. Raiining/velvet_mace közös munkája NC-17 és BDSM témában. És tökéletes.
The Road Less Traveled (angol)
Tizenkilenc fejezetnyi elbájoló szapiopi verityburns tollából, mert ilyen is kell. Nekem legalábbis nagyon kellett. Együltőhelyes.(NC-17)
Sitting on the bench (angol)
Al rövidkéje. Al ügyes. (PG)

Tragikomédia

2012-02-08T15:28:00.002+01:00

Avagy Nyúljunk Vissza A Régi Rossz Slash Klisékhez.
talán a mennyiség helyett lassan ismét illene a minőségre koncentrálnom de sejj, kellenek az ilyen kellemesen semmilyen történetecskék is. remélem. ha nem. kéretik jelezni.
BBC Sherlock, Johnlock, kezeket fel aki meglepődött.

- Baszd meg, hipotalamusz.
John megrázta a hőmérőt, aztán a kijelzőjére meredt. 39,2. Nem jó.
Biztos Haverhill-láz a szumátrai óriáspatkánytól, ajándékba. Vagy simán malária. Bárhogy is, Sherlockot okolja érte.
Nincs is értelme felöltözni. Vagy felkelni. Vagy élni. Visszahanyatlott a párnákra, és egy darabig bámulta a plafont, aztán káromkodva lerúgta magáról a takarót.
Ha valamit utált, akkor az a tehetetlenség. Pedig most ez jön: minimum három nap pizsama, citromos tea és teleshop. Felnyögött.
Ő nem szokott beteg lenni. A beteg orvos egy elég kegyetlen önellentmondás, valamiféle babonás rémületet kelt az emberekben, „rossz ómen”, na persze.
Küldött egy sms-t a munkahelyére. Túl jól ismeri a recepcióst. Facebookozás közben nem ér rá fogadni a hívásokat, bedobná öt perc Vivaldira. Ha már ott volt, lemondta a randiját. Megint. Igazából valahol kezd rémisztővé válni, hogy Grace (Grace?) olyan simán veszi ezt. „Oké, akkor majd legközelebb.”
Igazán vehetné elbénázott kikosarazásnak is.
Annyira nincsenek jó lábai.
Levonszolta magát az alsó szintre. Nevezett alsó szint kicsit /bizonytalanul/ festett, homályos volt és imbolygott; az árnyékok megnyúltak a sarokban. John vett egy vulkán-izland-vulkán-vulkán fürdőt, aztán köntösben, a vállán átdobott törülközővel leheveredett a kanapéra csak-öt-perc alapon.
Csak-öt-perc múlva már aludt is.

- John? John. John. Johnnn.
- Igenm… mit csinálsz?
Sherlock kabátban, sálban guggolt előtte, és bőrkesztyűs kezével az arcát bökdöste; a sajgó fájdalomból ítélve már egy jó ideje. John ásított, és körbenézett; megpróbálta megtippelni, mennyi lehet az idő.
A függönyök mind behúzva, csak egy lámpa ég. Este lenne? Csak nem.
- Nem reagáltál, John.
- Mire?
- Küldtem egy kommentet a blogodon, hogy ébren vagy-e.
- És ismét alulmúltuk magunkat, köszönöm a közreműködésed – sietve kezet rázott a meglepett Sherlockkal, és megpróbált felülni. Nem, a felülés még sem jó.
- Kiderült, hogy itt fekszel.
- Hmm.
- Nem jó ötlet, hogy lázas vagy, John. Elég avatatlan vagyok az elsősegély terén.
- Sherlock, ne… nem kell nővérkét játszanod, köszönöm. - Ne képzeld el nővérkeruhában. - Jól vagyok.
- Remek. Akkor indulhatunk?
A fehér sápasztaná.
- Nem lehet. Tudod, a hőemelkedésem.
- Nos rendben, igazad van. A privát kis egészségügyi problémáid valóban fontosabbak, mint a sussex-i vámpír ügye. Biztos csak pár holdkóros gót kölyök szórakozik, akik túl sok Kárhozottak Királynőjét néztek.
- Vagy Twilightot, igen.
- Abban nincsenek vámpírok – felelte Sherlock fajának sértett büszkeségével. John óvatosan végigmérte, ahogy ott kuporog horror-haloványan, a szeme szinte áttetsző-kék, és úgy döntött. nem akarja tudni.
Nem akarja tudni, hogy ezek szerint ismét meghívatta magát a randijára, amikor az Eredménytelen Szőkét vitte el a Hajnalhasadásra.
- Áldozatok?
- Még élnek.
- Nyugodtan mehetsz nélkülem. Én megleszek. Csak egy kis időt adj, oké? Vagy simán hagyj békén. Tudod mit? Hagyj békén. Akkor vagyok beteg, amikor akarok.
- Szegény öreg Johnshy. Félrebeszél – motyogta maga elé Sherlock, ahogy lassan ingujjra vetkőzött.
- Hogy hívsz te engem magadban…?
- Minden rendben lesz, nyugalom. Majd én gondoskodom rólad – mosolygott, és meglapogatta a vállát. Segítség.

John végül ott ült Sherlock pizsamájában, egy pokróccal a vállán, a lába langymeleg vízben, és gyógyteát szürcsölt.
Sherlock odahúzta a fotelét, összekucorodott és elmélyülten tanulmányozta.
- Ízlik?
- Kicsit édes, de nagyon köszönöm.
- Nincs mit.
Összemosolyogtak.
- Könyörgöm menj és oldd meg azt az ügyet.
- Gyere velem.
- Nem!
- Rendben.
- Sherlock! Ne csináld ezt. Hónapokig fogom hallgatni, hogy miattam mulasztottad el a Század Bűntényt és-
- Nem mulasztanám el a század bűntényét miattad, ne légy nevetséges. Lamberley messze van.
- Dél-Horsham. Messze.
Sherlock csökönyös csöndbe burkolózott.
- És ha én megyek, akkor megrövidül az út, vagy mi? Van egy titkos tér-idő elferdítő hatásom, amiről eddig nem volt tudomásom?
- Bizonyára.
- A sírba viszel.
- Nem, John, a legkisebb mértékben sem. Te-beteg-vagy, én-ápollak-téged.
- Akkor hozz egy kis paracetamolt, kérlek.
- Tudod már, mitől vagy lázas?
- Nem, még várom a többi tünetet.
- Akkor nem javaslom a kezelést.
John kis híján félrenyelte a teáját, és köhögve, harácsolva fuldokolni kezdett. Sherlock felpattant és tiszta erőből hátbavágta.
A doktor ellökte, majd a fejére húzta a takarót és a fal felé fordulva nyöszörögte:
- Baszd meg, nekem ebből diplomám van!
- Mintha kicsit gyerekes lennél. Én csak javasoltam-
- Gyógyszert. Nem fogok örökre beteg lenni, amíg te hideglelős nanust játszol!

Egy kicsit szégyellte magát. Végül is, Sherlock csak segíteni akart a maga furcsa, őrült és rendületlenül pozesszív, önző, zsarolós módján.
Általánosan elfogadott tény: az avatatlan betegápolók mindig azt a módszert utánozzák, ahogy róluk gondoskodtak gyermekkorukban. Látta maga előtt, amint a kicsi, tizenkevés Sherlock (aki furcsamód ugyanazt a kabátot és sálat viselte) tűri Mycroft túlspilázott aggályoskodását.
Hát.
Nem csoda, hogy olyan rossz köztük a viszony.
- Egy seggfej vagyok – morogta maga elé, és szorosabban ölelte át a párnáját.
Ami igazából Sherlock párnája.
Csak úgy, magától a rendelkezésére bocsátotta.
Fantasztikus illata volt.
BAMM.
John hirtelen felkapta a fejét. Sherlock úgy döntött, most rendezi át a konyhát?
Dübörgések. Csempecsikorgás. Győztes kiáltás. Csönd.
Muszáj mihamarább felépülnie.
Neki kell vigyáznia erre a zseniális idiótára, és nem fordítva.
- Tabletta, kapszula, kúp, szuszpenzió vagy injekció?
- Ne, könyörgöm, ne! A bögrés szekrénytől balra a második polcon van a cipősdoboz, abban találsz ibuprofent, a kérdésedet pedig meg sem hallottam, oké?
Sherlock felbukkant egy barna üvegcsével.
- Szirup van. Hát valami olyasmi.
John félkönyökre támaszkodva figyelte, ahogy egy kiskanálra csepegteti az orvosságot. Szédült, zsongott a feje; Sherlock vékony csuklóján átderengenek az erek.
- „Á”.
- Ááá.
A szeme most éppen zöld, azzal az aranybarna folttal. A szélein sötétebb… ennek van valami neve, meg tudományos magyarázata is. De igazából, egyszerűen csak… baromi szép.
- Ennek nagyon furcsa íze van.
- Jobban leszel.
A tenyerét a homlokára simította. Jéghideg volt az érintése.
Vámpírok.

- Ne, ne vidd el a kezed! Szeretem a kezed.
- Jobb lenne ha megpróbálnál aludni, John.
- Szeretem ahogy kimondod a nevem.
Sherlock a kanapé szélén ült, és némi bűntudattal figyelte John eufórikus mosolyát.
Szó szerint. Eufórikus.
A férfi az ölébe hajtotta a fejét, és kuncogott.
- Tudod mi lenne igazán buta? Ha összegabalyodnánk. Az nagyon buta lenne. Szeretem, ahogy a hajamat simogatod. Nem emlékszem, mikor csináltál még ilyet, de jó. Tudod mire nem emlékszem még? Hogy mikor volt olyan igazi orgazmusom. Te emlékszel?
- …nem.
- Azt mondják, isteni fenekem van.
- Szerintem most egy kicsit magadra hagylak.
- Nem mehetsz el!
Tényleg nem.
John most ön-és közveszélyes. A kisebbik rossz elve alapján… vagy csak mert igazából tök mindegy, mi a helyes, és mi a helytelen… belecsókolt a tenyerébe.
- Nem fogom kihasználni az állapotodat.
- Nincs állapotom. Tök jól vagyok, Sherlock. Ki részeg? A szüleid részegek voltak, amikor elneveztek így. De amúgy tetszik. Szeretem a neved, Sherlock. Mit jelent? Minden névnek van egy ilyen jelentése. Ez annyira mély.
- Nem vagy részeg, csak egy kicsit… khm… elszámoltam magam.
- Nagyon jó ez így – pihegett John, és arcát Sherlock hasába fúrta. Mivel ez már tényleg több volt, mint félreérthető (avagy egyértelmű), Sherlock gyorsan felhúzta magához. John a nyaka köré kulcsolta a kezét, és szerelmesen sóhajtott. – Nincs is lázam. Semmi se fáj. A világon semmi.
- Na, azt elhiszem.
- Sherlock, ha… ha akarnád, akkor… meg tudnál csókolni?
- Ha akarnám, biztos.
- Nem akarod?
- Nem lehet.
- Én akarom.
- Az alkoholt se bírod valami jól, mi?
- Ki beszél itt alkoholról? Szeretkezzünk.
- A saját érdekedben most rögtön szűnj meg.
- Lángol a testem, nem érzed?
Tett egy avatatlan csípőmozdulatot.
Az emlékek innentől szilánkosak.
Sherlock valahogy eltűnt. Amikor legközelebb előbukkant, a füle tövéig pirulva szorongatott valami rongydarabot a kezében. Ő beszél, de igazából fogalma sincs, mit mond. Szavak vannak. Vágyak vannak. Sherlock a szájához szorítja a konyharuhát. A kép lassan elsötétül, a látvány egyszerűen kikapcsol. De még utoljára… a keserű szöveten át, mintha puha és hűvös ajkak simulnának a szájához.

A világ legrosszabb ébredése.
Este volt; még mindig a díványon hevert, kifacsarodott tagokkal, félmeztelenül. Minden ólmosnak és nehéznek látszott, szinte fuldokolva próbált a valóság partjaira vergődni, /egy ismeretlen tenger képe torz dőlésszögben, harmincöt fok/, a feje ismét hasogatott, valami meghatározhatatlan fájdalom lüktetett a halántékában.
Eláll az eső. Nem, Sherlock hagyja abba a gépelést. A monitor fénye az arcán. Vele szemben ül.
- Miazistennn… - nyöszörgött John, aztán hirtelen felült és átkarolta magát.
Zihálva lélegzett.
Hol van a felsője.
Hol a kurva életben van a felsője.
- Látom, felébredtél.
- Gratulálok a kiváló következtetéshez! – csattant fel John. – Mi a szar volt ez?! Azonnal… azonnal mondd el! Lefeküdtünk? Lefeküdtünk, ugye. Nagyszerű. Tényleg, remek. Éljen. Nem, nem volt eléggé elbaszva az életem. Mától meleg vagyok. A meleg lakótársammal élek a meleg házunkban a meleg Baker Streeten a melegek országában. Hurrá.
Hanyattdőlt, és kifejezéstelen arccal bámulta a plafont.
Azt a buzi plafont.
- Sajnálom, hogy félbe kell szakítanom az egyszemélyes drámádat, de nem, nem létesítettünk nemi kapcsolatot.
- Nem?
- Nem.
- Jó.
- Az.
Csönd.
- Akkor mi a szar történt?
- Elég vulgáris vagy ma.
- Hát ez legyen a legkisebb problémánk basszus!
- Szeretném, ha lehiggadnál.
John magára húzta a takarót, és még mindig lihegve, kifulladva figyelte Sherlockot, a Nyugalom és Rendíthetetlenség kőszent-szobrát.
- A gyógyszer volt az, ugye? A gyógyszer.
- Morfium.
- Te morfiumot… adtál... be… nekem!?
- Nem voltál olyan állapotban, hogy magadtól vedd be.
- Mégis mi a-
- Nyugalom, John-
- …fenéért, tessék, mi a fészkes fenéért akartam volna morfiumot bevenni?
- Mert fájdalomcsillapító, például. És széles körben alkalmazzák.
- Ma már nem, ma már nem.
- Hálás lehetnél – morogta Sherlock, és levágta a laptop fedelét, majd olyan simán hajította félre a gépet (John gépét, amúgy) mintha valami magazin lenne -, a privát készletemet csapoltam meg a kedvedért.
- A privát… készl… Sherlock!
- Csak magadat okolhatod! Itt szenvedtél.
- Persze, minden az én hibám.
- A viselkedésedért tényleg egyedül te vagy a felelős. – Lehet, hogy a szer hallucinogén utóhatása, de úgy tűnt, Sherlock elpirul.
- Egészen biztos, hogy nagyon, nagyon, nagyon csúnyán túladagoltad.
- Nem számít. Nem kifejezetten tudatmódosító hatású.
- Mire véljem ezt a pillantást?
- Megint ezzel jössz.
- Ez A Pillantás, Sherlock. A Mindketten Tudjuk Mi Folyik Itt Pillantás.
- Nem igaz. Csak fáradt vagyok. Khm, a végén jobbnak láttam, ha altatóval- a felsődet pedig te vetted le. Csak hogy tisztázzuk. Szabad akaratodból.
- Szabad akaratomból szeretném, ha most kimennél.
- Itt lakom.
- Én is.
Hosszan egymásra meredtek.
- Nem bízom benned, Sherlock – suttogta John. – Az a helyzet, hogy nem bízok meg benned.
Úgy tervezte, hogy végszóra feláll és elküzdi magát a hálószobájáig; de Sherlock megelőzte: felpattant, és bezárkózott a fürdőszobába.

- Tudod, hogy nem maradhatsz ott örökre.
A kezét már véresre kopogtatta; most az ajtónak vetett háttal ült, és a levegőnek beszélt.
- Hé, gyere ki. Nem vagyok valami jól. Kéne a glükózteád. Meg egy borogatás, ha már arra jársz. Szükségem van rád. Tessék, kimondtam.
Sosem vette még észre, mennyire csöndes környéken laknak. A forgalom zaja olyan távolinak tűnt; néha egy elektromos zizzenés, megreccsen egy padlódeszka, aztán ismét a töretlen, hatalmas és nyomasztó némaság, amiben csak a saját lélegzetvételedet hallgatod – valaki más szavaiért kutatva.
- Nyugodtan előjöhetsz. Nem fogok neked esni. Ööö, semmilyen értelemben. Hagyjuk.
Most már nincs mit tenni. Igazából nem segít a beszéd. Nem segítenek a hazugságok. Nem segítenek a vallomások.
- Figyelj. Tudom, hogy mindjárt előjössz. Biztos vagyok benne. Mert sosem hagysz cserben. Soha. Itt várlak.
A lábával pont elért a laptopjáig; jobb híján magához húzta.
- Én, tudod… tudod.
Felnyitotta a tetejét.
A Google keresője, persze, mi más.
Hogyan ápoljuk barátunkat
John elmosolyodott, aztán halkan nevetni kezdett.
Ez annyira tipikusan Sherlock.
Mit tegyünk, ha a lakótársunk szerelmes belénk?
Mit tegyünk, ha szerelmesek vagyunk a lakótársunkba?
Hé Google…
mit tegyünk?

Party hard

2012-02-05T15:51:00.000+01:00

Elértük a hetvenedik olvasót, és több mint egy éve vagyunk egy évesek!ヽ(゜∇゜)ノ
[oké. szóval totál elfelejtettem megünnepelni az első évfordulónkat. ami amúgy december tizedikén volt.]
{így viszont megúsztátok ünnepi összegző beszéd nélkül}
Ezen jeles alkalom (múltával) szeretnék feltenni egy kérdést. Egy Kérdést, ami körülbelül hetvenkét órája foglalkoztat csak, de nincs oly pillanat hogy ne gondolnék rá.
Ki. Volt. Az.

Jó, mindenekelőtt tudnotok kell, hogy a fondorlatos szerkesztői mágiámnak hála látok én itt minden ctrl+c-t. *dam-dam-dam-dam!* Ez elsősorban egy biztonsági beállítás lenne, de igazából arra használom, hogy a teámba szipogva olvadozzak, mert srácok, ti vagytok a legjobbak. Látom, melyik sorokat, poénokat ("") vagy emlékezetes mondatokat jelölitek ki az örökkévalóságnak, melyek azok a történetek vagy fejezetek, amik komplette lementésre kerülnek, és egyszerűen nem vagytok normálisak és imádlak titeket. ಥ⌣ಥ
De mindezt természetesen név vagy bármiféle forrás nélkül jelzi ki a program.
Így nem tudom, Ki. Volt. Az.
Ki volt az, aki úgy döntött, hogy az összes szellemes sziporka és szívfacsaró furmánc közül az alábbi mondatot idézi ki:

*:･ﾟ✧ "A nappaliban csinált pár karlendítést, amíg fel-alá sétált az ablak előtt."*:･ﾟ✧
(Egy ágyban Sherlock Holmes-szal)

Nem tudom, átérzitek-e a pillanat komolyságát. Elsőnek azt hittem, hagytam benne valami elgépelést; vagy hogy ez így nagyon gáz valamiért, de nem jöttem rá, hol a hiba. Szóval arra a következtetésre jutottam, hogy a titokzatos idézőt eme mondat misztikus tökélye ragadta meg. Megpróbáltam összeolvasni minden második betűt, hátha valami Da Vinci-kód szerűt követtem el akaratomon kívül, de nem jutottam tovább. Elkezdtem irodalmi elemzésekbe bocsátkozni, hogy feltárjam eme jelenet kulcsszerepét (mely megjegyzem, egy meglehetősen hangsúlyos párbeszéd és egy emblematikus csókjelenet mértani közepén helyezkedik el); semmi.
Arra jutottam, hogy reklámkörútjaimon ezentúl kétségkívül ezzel a mottóval kell hirdetnem magam, mert már én is szentül hiszem, hogy soha az életben nem írtam szebbet, csak nem tudom, MIBEN rejlik eh mondat (ah) bűje és bája ó: "a nappaliban csinált pár karlendítést, amíg fel-alá sétált az ablak előtt."

(via uglytshirt)

Nem követek elég embert Twitteren, aki hasonlóképp van ezzel, víg kedéllyel kövessen be és én is hasonlóképp cselekedem. A tumblrömet elsősorban Sherlock/Doctor Who/Anglia/vintázs fanoknak ajánlom, a LiveJournalomat pedig senkinek.
Senkinek.

A netes kalandozások apropóján: nagy örömmel vettem észre, hogy a gportalon is kezd kialakulni a Holmes fanbázis. A cseréinkből ismerős lehet a Guy Ritchie filmmel foglalkozó SHGP elmebetegen sok információjával, a Hét Felfedezettje pedig a Cumbernation, Benedict első magyar rajongói oldala. A Holmes Daily-nek baromira szurkolok, jelenleg szerkesztés alatt áll.

És mégegyszer, zárszóra elmondhatatlanul hálás vagyok minden apró visszajelzésért, véleményért, észrevételért, kritikáért és úgy cakkumpakk a puszta jelenlétetekért. Lemme hug ya all. (づ｡◕‿‿◕｡)づ

Demenciánk

2012-02-03T19:29:00.002+01:00

BBC Sherlock Sherlock/John NC-17 BDSM, mert egyszer már ezt is ki kellett próbálni.
Ha igazán vagány lennék, ✿angst✿ lenne. Hát. Majd legközelebb.

Az ilyen dübörgő, gépies csendben meghallod a szíved ordítását.

John asszonyszagú háborúról álmodott és dühödt, önpusztító szexről.

Az ilyesminek nincs jelentősége. Felriad. Csodálkozik. Normális megint mindig minden.

Asszociációk csak, ebben hitt. Még csak a lelkiállapotot sem tükrözik. Az álmok csakúgy vannak.

Gondolatparaziták.

Az életedbe zabálják magukat.

Lélegezz mélyeket.

Lassan a valóságnak is rétegei lesznek. Stádiumok, mennyire hiszed el, ami körülötted zajlik. Mennyire vagy a része. Mennyire van beleszólásod. Mennyire akarod.

Fulladj bele a jelenedbe.

Bukj a jövő felszínére.

A külvilág ólmos esőfüggönye megtépázza a hálószoba mesterséges békéjét. Reszketnek az üvegtáblák. John kicsusszan a takaró alól. A villámok hibája. Lábujjhegyen tipor a fénypocsolyákba. A lépcsőnél megáll, hallgatózik. A mennydörgés hibája.

Elektronikus kisülések,

Sherlockkal henteregnek. A meztelenségét úgy érzi csak, mint a sötétség nehéz bársonyát. Magába vezeti, egyre gyorsul a vágta. Vak szemekkel bámulja a szikrázó plafont.

Sosem beszélnek. Lefojtott nyögések. Nem érnek egymáshoz feleslegesen. Nem töltenek egymással több időt a szükségesnél. Nem szabad, hogy a hajnal együtt érje őket. A nappaloknak más szabályai vannak.

A hétköznapok tiszták, rendesek, mint mindig. Két legjobb barát a bűn nyomában.

Az Első után rettegett Sherlock szemébe nézni – de végül nem látott benne mást, csak a saját tükörképét.

Összeszövetkeztek.

A sötétségben Sherlock keze után kap. Még az is lehet, hogy alszik. Megszorítja az ujjait, csak egy pillanatra. Sosem érezte még magát ennyire egyedül, mint Sherlockkal a lábai közt. A test hideg, márványmeleg. Alabástrom hústömeg.

Ennek ez a lényege.

Minden lakótárs ezt csinálja, nem? Erre valóak. A szükségleteinkben segítenek. Megosztott élettér, megosztott vagyon, étel és ágy. Személytelenül és lélektelenül. Nem számít, hogy az egyetlen igazi barátja. Nem érdekes most a zsenialitása, a szépsége, a teste sem. Funkcionál. Pont.

Alighogy kielégül, már veszi is vissza a csíkos frottírköntöst. Némán távozik, de a lélegzete még a levegőben reszket. Mintha Sherlock felülne az ágyban, de ez nem biztos.

John iszik egy pohár vizet a fürdőszobában. Gargalizál. Kiköp. Miért kéne undorodnom magamtól?, gondolja sokadszorra. Ez így rendben van. Így őszinte. Ha mellette maradnék, az más lenne. Ha tűrném, hogy átöleljen.

A tükörképének magyaráz.

A bőrén még érzi Sherlock illatát. Megnyitja a csapot. Sokáig nézi, aztán a vízsugárba mártja az ujjait. A keze ökölbe szorul. Tudata elnehezül.

Egy örökkévalóság, mire visszatalál a szobájába.

- A szervezett bűnözés lényege manapság abból áll, hogy megszervezik, mit ne kövessenek el – morog Sherlock, ahogy a mobilján pötyög.

John értetlenül mered rá, aztán kisimítja a Daily Telegraph-ot az asztalon. A fő hírekben semmi. Akkor ma itthon maradnak.

- Biztos saját Facebook oldaluk van. Esemény létrehozása, titokzatos gyilkosságsorozat. Részt vesz? Nem leszek ott.

- Nem tudom követni a gondolatmenetedet, Sherlock. – Megnyálazza az ujjait, és lapozik. Interjúk.

Arra gondol, hányszor feküdtek már le.

Tömör betűrácsok, szóoszlopok, mondatútvesztők.

Számol. Emlékszik. Mindenre. Sherlock itt ül vele átellenben, a kandallónál, felhúzott lábakkal, mint mindig, feketében, bosszankodva; háromszor szexelt vele két héten belül, ez már nem az első alkalom véletlene vagy a második eset visszaeső bűne, ó nem, ez már hivatalos.

- Ne törődj velem. Csak unatkozom.

Sherlock az asztalra hajítja a telefonját.

Csuklójának villanása. Ajkainak rándulása. Háta görbéje. Szeme kékje.

Annyi mindent csinálhatnának most e helyett.

Minden helyett.

John torka száraz. Gyűlöli még a gondolatát is ennek. De mégis beindítja.

Úgy dönt, hogy befejezi. „Többre becsülöm ennél a barátságunkat”, ilyesmiket hajtogat magában. „Jó volt, szép volt, vége volt.”

Fürdik, fogat mos, alszik.

Amikor felébred, még hajnalodik.

Damilok feszülnek a csuklója körül, ahogy megrántja a karját, húsába vájnak. Felordítana, de a száját betapasztották.

Sherlock felette térdel.

Öltönyösen, közönyösen, csak a szeme lángol ennek a képtelen virradatnak a kékségével.

- Én jövök – jelenti ki, és ahogy John tiltakozva megfeszül, könnyedén fordít a kezén: bőrkesztyűt visel, a madzagok az ujjaira csavarodnak. John a kínzó huzalok pókhálójában vergődik.

Lázas, szinte agonikus kábulatban asszisztál Sherlock minden mozdulatához.

Egyrészt, mert muszáj.

Másrészt, mert akarja.

Lestrade a rablás részleteit ecseteli, aztán elharapja a mondatot és felszisszen. Megragadja John karját, és széthasított csuklójára néz.

- Az ég szerelmére, mi történt? Miért nem kötötte be vagy valami?

Ha ápolni próbálná, azzal tudomást venne ezekről a sebekről. Elismerné, hogy léteznek.

- Baleset volt.

A szeme sarkából látja, hogy Sherlock elvigyorodik. Egy győztes félmosoly, a szemfogai épp csak egy pillanatra villannak elő, aztán leguggol a széfhez, nagyítót vesz elő, fontoskodik, magyaráz, Városunk Hőse, Századunk Fénye.

John meg tudná fojtani.

Fojtogatni akarja.

Este Sherlock egy fodrászkatalógust lapozgat a kandalló előtt. Pulzál a parázs. A vörös különböző árnyalatait hasonlítja össze, hogy megoldja a Liga rejtélyét. John félkönyökre támaszkodva nézi, aztán

fél perc, és kiveszi a magazint a kezéből, egyetlen határozott mozdulattal.

- Te meg mit-

Unja ezt az ócska tettetést. Unja a szavakat. Az ujjai Sherlock torkán, megszorítja, és el sem engedi, ahogy lassan letérdel elé.

Gomb, műanyag. Cipzár, fém. Vászon, szövet. Bőr, eleven.

Aztán az ízek következnek, és a forróság. Fojtó, ingerlő szagok.

A férfi hátralöki, csak hogy maga alá gyűrhesse. Türelmetlenül húzza le róla a nadrágot.

Egyesülés és taszítás. Talán ez a molekulákban dúló örök háború. Sherlock tincseibe markol.

Valahol a semmi peremén megszólal egy telefon. Sherlock nem áll le, egyetlen pillanatra sem; még szorosabban simul John izzadt, remegő testéhez. Fogadja a hívást. A kijelző kék fénye dereng az arcán. Nem engedi el John tekintetét.

A hangja hideg, tárgyilagos; áthatol testük révült sámándob-ritmusán.

- Tessék? Hello, Mycroft. Nem, nem zavarsz. Nem jobban, mint máskor. Igen. Haladok. Majd…

John ököllel veri a kezéből a mobilt, megragadja a gallérjánál, lehúzza magához. Az ajkaiba tép, a vállába markol. Vicsorgó tekintetek. Sherlock felrántja magához. Ülve folytatják.

Az elkövető rács mögött.

John a kádban hever, lustán bámul fel a zuhanyrózsából csorgó forró vízre.

Holnap hétfő. Hivatalos munkanap. El ne felejtse befizetni a csekkeket. Még valami, valami fontos nem jut az eszébe. Hunyorog.

A fények kialszanak.

Áramszünet, vagy a biztosíték.

Vagy a partizán alkonyat. Bilincs kattan a csuklóján, a zuhany merev fémcsövéhez láncolódik.

Ismét minden világos.

Sherlock lehajol hozzá. A bíbor köntösét viseli, félig nyitva. A kezében lovaglópálca.

- Attól tartok, a múltkor nagyon rossz voltál.

John felszisszen.

- Ez egyáltalán nem szexi, Sherlock.

Az első ütés rögtön az arcát éri. Sherlock aztán a hajába markol, és lenyomja a víz alá; a kényeztetően habos, friss tengeri sós fürdő egyszeriben pokolivá válik: marja a szemét, a tüdejébe ömlik. Természetellenesen kicsavarodott karjai megreccsennek, a fájdalom a gerincén cikázik végig. Ordítani akar és talán segítségért kiáltani, de mire lélegzethez jut, már csak zihálni tud. Sherlock lustán a peremre kuporodik.

- Azt hiszem nem érted, John. Ez nem arról szól, hogy „szexi” vagyok. Nem arról szól, hogy kiszolgálom a fétiseid és kielégítem a vágyaid. Nem én szolgállak téged, világos? Felelj, ha kérdezlek.

- Világos, uram.

- Nem, nem, nem, nem. Nem játszunk. Sajnos ezt még fel kell fognod. Számíthatok rá, hogy a szokásos lassúsággal fog menni?

- Sherlock, ez nem normális.

- Nem, ez a legkisebb mértékig sem az. Állj talpra.

A kádba lép; a köntös örvénylik a bokája körül. Végigsimítja John a tekintetével, aztán az ostor végével.

- Soha többet nem felejted el, kivel csillapíttatod a szükségleteidet. Soha többet nem felejted el, mi vagyok. Egy tökéletesen működő szociopata. Mégis mit hittél? Elvárom, hogy ne ordíts túl hangosan.

Telnek a napok. Sosem múlnak az éjszakák. Mycroft egyszer meglátogatja őket; amíg John vizet forral a konyhában, mögé áll, és ujjait végigfuttatja a hátán.

A doktor majdnem összecsuklik a fájdalomtól, de ajkait beharapva, szilárdan áll; talán csak a kanna fülét szorítja meg jobban.

- Tudod ám – suttogja Mycroft, a füléhez hajolva -, hogy nem kötelező ezt csinálnod?

A tenyere a csípőjén, a lüktető sebeknél; olyan édesen fáj. De ő nem kínozhatja, John durván ellöki a kezét, és dacosan, büszkén állja a tekintetét.

A szíve remeg bordái boltozatában.

- Tudom, köszönöm.

Igen, pontosan tisztában van vele. Egyszerre úgy dönt, megszökik. Visszavonul. Feladja. Csak egy kicsit.

Az első bárban az első lány; szőke; a körme, az ajka bíbor, alacsony, nevetős, törékeny, nem is lehetne különbözőbb, a lakására mennek fel, és Johnnak alig sikerül összehoznia egy rendes erekciót, aztán kétszer csinálják, két orgazmus, és ez már régen nem elég, mert az egész már régen nem erről szól.

Ezt tudnia kellett volna.

Hamar lelép. Hajnalban már haza is ér.

Várja a büntetést; megáll Sherlock előtt. Tudja, hogy bűzlik a parfümtől, és biztos rúzsnyomok is maradtak rajta. Ezernyi apró jel, de Sherlock mintha észre se venné. Magyaráz.

- A norwoodi tűzeset. Márpedig nyugtalanít. Készülj össze; a vonatunk hajnalban indul. Olyan egyszerűnek tűnik, de aztán meg ott van a mérnök hüvelykujja… zavaró…

Talán egész este így beszélt maga elé.

Talán észre sem vette, hogy elment.

Talán nincs is szüksége rá.

Napokig hozzá sem ér. Dolgoznak. Sherlock a munkájába szerelmes, és ő, hát ő aztán hűséges.

John szenved utána.

Az Eltűnt Hátvéd. Az elvesztegetett esték. Az eltékozolt esélyek.

Fogalma sem volt róla, hogy ez a függőség ennyire túlnőtt rajta. Megmérgezte az eszét, felzabálta a szívét; Sherlock birtokba vette a lelkét és a testét, magába marta – és most, ebben a hiányban, John egész léte megkérdőjelezhetővé válik.

A Másik Folt. Zsák a foltját. Ők ketten. Hiszen tökéletesen összeillenek. Nincs még két ilyen elcseszett alak.

Persze Sherlock jobbat érdemel.

Igen, teljesen biztos benne.

A jelzések lassan elhalványodnak. Fehér vonalak. Táncoló Figurák. Minden este egyedül a takaró alatt. Kihűlt tenyérbe fojtott kétségbeesett, könyörgő zokogás.

A Baker Street 221/B levegője fémes, elnehezült. John a konyhában ül, Sherlock fel-alá mászkál előtte. Fel és alá, fel és alá, fel és alá,

(előre-hátra, előre-hátra, előre-hátra),

- A francba már, ez hanyadik cigarettád?

- Hm? Nem számolom.

- Oltsd el!

John kézfején nyomja el a csikket. A kiáltása nem emberi; hogy elfojtsa, Sherlock kifeszíti az állkapcsát, hüvelykujjával nyomja le a nyelvét, amíg tart, aztán így csókolja, és végül lehajol, és a kezére is csókot lehel.

- Tessék.

- Te beteg vagy – suttogja szárazon. Sherlock mintha meg sem hallaná, rámosolyog.

- Az aggodalmadat azért köszönöm. A dohányzás öl, ugye? – Megszorítja a csuklóját. – Nem szeretnéd, hogy meghaljak? Nem szoktál erre gondolni?

Aznap éjjel megint felkeresi a hálószobájában.

Üldözöd a veszélyt.

Aztán egyszerre csak ott van a sarkodban.

Egy kibiztosított fegyver a szájában. Engedelmeskedik. Úgy kóstolgatja, nyalogatja, szívogatja, mintha valami egészen más lenne.

Talán tényleg be van tárazva. Valószínű. De nem számít.

Sherlocknak joga van meghúzni a ravaszt.

Megint a magáévá teszi. John utána hozzásimul.

Átkarolja.

- Itt maradnál? – motyogja. – Szeretném, hogy itt maradj.

Sherlock tétovázik. John a nyakába csókol.

- És te? Itt maradnál, mellettem, mindig?

- Igen.

- Mindig ezt mondanád?

- Igen.

- És komolyan is…

- Sherlock. Kuss.

Sherlock szembefordul vele. Nagyon régen nem látta ilyennek; ennyire… emberinek.

- Hello – mosolyog rá.

- Jó éjszakát.

A homlokukat összetámasztják.

Sherlock görcsösen öleli magához.

A taxi a külvárosban bolyong. Kereszteződések, pirosok, tilosok. John megszorítja Sherlock kezét.

Teljesen elfelejtette már, milyen az, amikor csak egymás mellett ülnek, csöndben.

Amikor együtt érkeznek meg a bűntett színhelyére. Társként, partnerként. De semmiképpen sem egyenlő félként; és ez jól van így.

Sherlock a dzsekije szegélyébe kapaszkodik akkor is, amikor már kiszálltak.

Rendőrségi kordon, sárga szalagok, szirénák; ugyanaz a díszlet, mint amikor eldöntötték, hogy összekötik az életüket. Egy egészen másfajta éhség.

- Tudod – somolyog John -, azért ha örökre együtt akarunk lenni, finomítani kell a technikádon.

- Kéne?

- Még a végén nem marad belőlem semmi.

- Hm. Megfontolandó. Nem is tudom… lehet, hogy még nem bocsátottam meg.

- Mit?

- Túl nagy kockázatot vállaltál.

- Aha! Na igen. Tudod, ki tanított rá? – elvigyorodik, és megböki Sherlock mellkasát.

Az a vékony határ rizikó és őrület között.

Az a vékony határ a teljes megalázkodás és a szerelem között.

Az, hogy köztünk többé

nincsenek határok.

Do count

2012-01-30T20:41:00.000+01:00

BBC Sherlock Shelolly, mert azért mert.
fanon headcanon.
d o c o u n t - számolj/számít
Zenei aláfestés. Felnőtt tartalom. Nem, nem p0rnó.

random notes keep falling out your mouth
mid-sweet talk, newspaper word cut outs
speak no feeling no I don't believe you
you don't care a bit,
you don't care a bit
(hide and seek)

Ez kéne hogy legyen
életem legboldogabb pillanata
Molly összekulcsolt kézzel ült a pihepárnás, puha kanapén. Vele szemben, a virágos huzatú pamlagon Sherlock hevert, összegömbölyödve, nyugtalanul. Karjára támasztotta fejét, valamiféle morcos, harapós kedvetlenséggel szorította könyöke közé az állát, fel-felnyögött, tompán, és kirúgott, mint a macska, ami álmában egeret hajkurászik.
Ami azt illeti, Toby a férfi vállán kucorodott össze, egy doromboló, berregő, kedves kis kupac; egyszerre vették a levegőt, szuszogva, puhán.
Molly úgy érezte, meghasad a szíve.
Azt hitte, Sherlock utálni fogja Tobyt. „Van egy macskám”, mondta neki, és Sherlock rávágta: „Tudom.” A vért mosta le az arcáról. „Ugye nem fog zavarni?” Nem válaszolt. De összebarátkoztak. Sherlock és Toby. Az urak a háznál, befogadott árvák. Az ő privát, gondosan berendezett kis édenében pihennek. Az Otthon. Egy kuckó a város szívében, nappali, konyha, fürdő és egy hálószoba, pár négyzetméteren. Keleti fekvésű… sok a fény, a langyos, bágyadt londoni sugár. Egy babaház… mindig így képzelte el. Sherlockkal, az utóbbi időben. A herceg, a férfi. Vele él.
Sherlock a díványon alszik. Felajánlotta neki az ágyat, de elutasította.
Sherlock nem szerelmes belé. Meg sem játssza. Bujkál. Szüksége van rá. Itt senki se keresné.
Nem való ide.

- Még nem mesélted el az életedet.
Molly átnézett a válla felett. Lángost csinált, barackízzel. Sherlock mostanában csak édességet eszik. Persze nem látszik meg rajta, amilyen mázlista. Sherlocknak mindig szerencséje van. És mégis el van átkozva.
- Mindent tudsz, ami érdekelne.
A férfi az ujjával követte a csipketerítő bonyolult mintáját.
- Szeretném, hogy egy kicsit untass.
- Miért?
- Így szokás.
- Hát… mit mondjak?
- Bármit. Miért választottad ezt a szakmát?
Molly elgondolkozott.
- Nem hiszem, hogy lehetett volna másképpen. Amikor izé, kislány voltam, az első könyv, amit olvastam, „Az emberi test csodái”… annyira tetszett. Tudod, hogy egy egész és teljesen ismeretlen világ van a bőrünk alatt, ez… ez furcsa. Furcsán hangzott.
Sherlock lustán könyökölve, mintegy félálomban görgetett egy narancsot az asztalon.
- Folytasd.

Sherlock tulajdonképpen halott volt. Árnyék, vagy kevesebb. A titokban tartott, láthatatlan ember.
Nem mehetett ki az utcára, egyelőre biztosan nem. A függönyöket is mind behúzták. A nappaliban volt egy beugró, franciaablakokkal: ott most fátyolos, opálos derengés pislákolt a valamikori tündöklés helyett.
Természetesen nem gyújtott rá. Ragaszkodott hozzá, hogy semmi sem olyan felismerhető, mint a cigarettahamu. Éjszakánként a mécsek füstjét lélegezte be.
A zene, az feltűnő lett volna. Vonó nélkül hegedült, cincogó, nyikorgó hangok remegtek csak elő az ujjai alól.
Munka nélkül jóformán az eszét vesztette. Csak azért nem rokkant bele, mert most minden elhallgatott szívdobogása egy nagyszabású, fantasztikus ügy része volt. Zajlott a játék. Aki bújt, aki nem. Most még csak számol.
Senki sem fogja megdicsérni, ha nyer.
Molly tud róla, mindent, de egy szava sem lehet: túl sokat jelentene. És túl keveset.

Az egyik nap berepült egy méhecske. Sherlock elkapta egy csíkos ikeás pohár és egy szórólap segítségével. Úgy helyezte a dohányzóasztalra, mint valami kincset.
- Tanulmányozni fogom –jelentette ki. Molly rámosolygott, aztán elsietett. Amikor hazaért a munkából, Sherlockot ugyanabban a pózban találta, ahogy hagyta: előre görnyedve, kezei a térdén.
- Lehetne ez mindig így – motyogta a férfi. Molly zajtalanul engedte le a táskáját, a kabátját óvatosan a fogasra akasztotta. Talán meg kéne mérni Sherlock lázát. – A méhek… csodálatos teremtmények. Csak velük törődnék. Lenne pár kaptárom, legalább három, vagy egy tucat. Sussex-ben, ahol felnőttem. Vennék egy telket, a tenger mellett. Mindig azt mondják, „annyira látni akarom a tengert.” Hülyeség. Tölts le egy fotót. Ugyanaz. Hallgatni más. Ahogy megtörik a sziklákon, azt nagyon szeretem. Züm-züm.
- Sherlock…
- Ó! Máris hazaértél? Hello, Molly.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha megpróbálnál aludni.

Tévedések.

Hajnalban arra riadt, hogy Sherlock szörnyen kiáltozik. Elképzelni sem tudta, mi lehet vele. Felragadta a nehéz Tiffany-lámpát az éjjeliszekrényéről, és rohant.
A kanapé előtt talált rá, a fehér szőnyegen. Minden csurom vér volt. Sherlock szétharapta a saját csuklóját, ahogy megpróbálta visszafojtani az ordítást. Egész testében remegett, homlokát kiverte a hideg verejték.
- A lábam – nyöszörgött. – Nem tudom megmozdítani.
Izomgörcs.
Molly megpróbálta átmasszírozni, ahogy oktatták, Sherlock hevesen zihált, újra és újra körülnézett a szobában.
Ez a pasztellszínű, fakó, virágos koporsó…
- Rémes álmaim voltak. Ki kell jutnom.
- Sajnálom, nem lehet, megbeszéltük hogy-
- Engedj már! – megpróbálta félrelökni, és négykézláb kúszott előre, de az oldalára borult, és egy újabb görcs összerántotta a testét. Szenvedve a hajába markolt. – Anyag kell. Muszáj! Nem bírom ki nélküle. Nem hoztam, nem láttam előle, még sose volt ilyen, elvonási tünetek, nem, nem…
- Mit tehetnék érted? – kérdezte Molly sírós hangon.
Az iskolában azt tanulták, hívni kell az illetékeseket. Bedugni egy elvonóba. Elzárni valahova. Itt állni, és végignézni, ahogy kínlódik.
- Adj valamit… xanaxot, metadint, popperst, altatót, valamit, sokat, most, most, most! Nem hallod? Kell! Engedj már ki!

Molly a Soho mocskos utcáin rohant.

Sherlock kiengedte a fogai közül az érleszorítót, és a csempének dőlt.
- De hiszen te orvos vagy.
- Igen. Te pedig magadon kívül voltál.
Sherlock üres hangon nevetett.
- Szenvedtél. És én hiszek benned. Tudom, hogy abba tudnád hagyni. Ha mások mondanák neked, hogy fejezd be, akkor nem. Ha lenne valakid, akit… féltesz, akkor… ugye?
- Ezt inkább nem kéne végignézned, Molly. Bezártad az ajtót?
- Persze!
- Jó éjszakát.

A zokogástól csomóssá álltak össze a tollak a párnában.
Sosem fog megbocsátani magának. Sosem fog megbocsátani magának. Sosem fog megbocsátani magának.

- Szereted ezt a számot.
Molly éppen port törölgetett. Számtalan porcelán csecsebecse és cseprő emlék sorakozott a fehérre festett vitrinekben.
- Igen.
- Mindig felhangosítod, ha megy a rádióban.

’Cause there’s a side to you that I never knew, never knew,
All the things you’d say they were never true, never true,
And the games you’d play, you would always win, always win.

- Nem tetszik?
Sherlock megállt a létra aljánál, a torkát köszörülte és kezet nyújtott. Molly zavartan pislogott.
- Mycroft azt mondta, így kell felkérni valakit.
- É-én nem tudok táncolni.
- Én sem.
Hazudott.
Ez igazából az én tökéletesen megrendezett öngyilkosságom, nem a tiéd. De hát… bármikor meghalnék érted.
(Annyira gyűlöllek.)
Molly Sherlock vállába fúrta a fejét, és mélyen belélegezte az illatát.
- Egyszerűbb lett volna, ha simán bocsánatot kérsz.
- Tudod, hogy soha többé nem fordul elő.
Megpróbálta megpörgetni. Mollynak ehhez lábujjhegyre kellett állnia. Nevettek.

- Toby! Sicc, Toby, ez nem a tied!
- Tobias, ül!
És erre leült. Ott, a konyhapulton, ahol az imént még süteményt kunyerált. Molly döbbenten bámult Sherlockra. Nem értette, hogy került mögé ilyen hamar, ilyen zajtalanul, és hogy hogy csinálta az egészet.
A férfi enerváltan sóhajtott.
- A macskák is idomíthatóak, csak türelem kell hozzá. Én, mint tudod, baromira ráérek.
Belemártotta az ujját az egyik krémesbe, és Tobynak nyújtotta.
- Hajrá kölyök, megérdemled. Molly, most már becsukhatod a szádat.

A Glee ment. Eljutottak odáig, hogy egymás mellett ülve nézzék. Meglehetősen közel, hogy a nassos tál igazságos távolságban legyen mindkettejüktől. Molly azért még vett egy köntöst is az amúgy teljesen ártatlan hálóinge fölé, és nagyon figyelt rá, hogy egyetlen gesztusa, tekintete vagy elszólása se legyen félreérthető. Jelen esetben, egyértelmű.
Ropogtatták a vaníliás popcornt.
Sherlock egyre kiegyensúlyozottabbnak tűnt. Lassan beleszokott az új életébe: a halálába.
Molly tudta, hogy ez rettenetesen önző dolog, de azt akarta, hogy sose érjen véget ez az idő. Sherlock itt biztonságban van. Tudna rá vigyázni, mindig. Gondoskodni róla, ápolni. Követni, szolgálni. Imádni.
Sussex-ben, a széttörő tengernél, az üvegszín egeknél. Ott élnének ketten. Meg pár macska. A méhek. Egy kisfiú.
Sherlock még az álmaiban sem szereti, de mellette marad. Egyszerűen csak ott van, és ez bőven elég.
- Nem értem, miért énekelnek folyton. Sokkal egyszerűbb lenne, ha leülnének és megbeszélnék a dolgaikat, mint a rendes emberek. Mi a címe, John? Glee? Hát legalább ez találó. Az látszik, hogy vidámak.
- Molly.
- Tessék?
- Semmi, csak… semmi.
- Johnt mondtam?
- Ühüm.
- Nyelvbotlás. Megszoktam.
Le sem vette a szemét a képernyőről. Meredten és üresen bámulta, gépiesen rágott, nyelt, nyúlt a következő adagért.
- Hiányzik?
- Ez nem is az ő számuk. Hallottam már korábban, és akkor nem ez a szőke srác énekelte. Volt rá engedélyük?

Mint egy jövendölés.

Pontosan öt nappal ezek után Sherlock egyszercsak felkapta a fejét, a pupillái kitágultak. Az ajtó felé bámult, holtra váltan, és bármiféle magyarázat nélkül hirtelen a gardróbba vetődött, hangosan bevágva az ajtaját.
Paranoid tünetek, gondolta Molly elszorult torokkal, aztán ő is meghallotta a távoli, bicegő lépteket és a félős kopogtatást.
Ajtót nyitott.
- Hello, Molly – mosolygott rá John, és zavartan megdörgölte a tarkóját.
Évekkel öregebbnek tűnt.
- Ó… szia.
- Én csak… hát épp erre jártam, és mondjuk eléggé sietek, de gondoltam ööö, beugrok megkérdezni, hogy vagy.
- Jól, köszönöm. És te…?
- Remekül. – Körbenézett, aztán megnedvesítette az ajkait. – Figyelj, öö, szóval ugye… Sherlock… nem hagyott végrendeletet, szóval minden Mycrofté, és. De… arra gondoltam, te fontos voltál neki, és biztos örülne… ezt kimentettem neked. Ez igazából a legmorbidabb dolog, amit valaha is… de erről legalább majd eszedbe jut. – Átnyújtotta a koponyát. Molly elhebegett valami köszönetfélét, John pedig zsebrevágta a kezét. – Ne félj, természetesen nem kifejezetten az övé.
- Azt rögtön sejtettem az arccsontokból.
Összemosolyogtak.
- Hát akkor…
- Kérsz egy kis teát? Épp most forrt fel a víz.
Bocsáss meg.
- Ah, egy tea belefér. Nagyon köszönöm!
Könyörgöm, bocsáss meg.
John kedélyesen ült a konyhaszékre, a levegőbe szimatolt, körbenézett megint, aztán összecsapta a tenyerét.
- Szóval! Új barát?
- Tessék?
- Eleve két csésze volt kikészítve. Aztán meg, nem hiszem hogy te használsz pont ugyanolyan arcszeszt, mint én; a sajátomat meg nem érezném. Azt sem hiszem, hogy ilyen sminkkel és frizurával ücsörögsz itthon, meg aztán ott van az a lábnyom a plüsszőnyegen, egyértelműen férfié…
- Ah! Hát csak… megyek valahová este, és… kicsit…
- Ó, értem, értem.
- Amúgy meg tényleg barátom van. – Nyelt egyet.
- Rendes fickó?
- Nem. Haha! De. Az. Rendes.
A teát némán hajtották le. Nem ázott ki eléggé, és nagyon édes volt, de John igazán lelkesen köszönte meg, aztán már indult is.
- Amúgy meg – fordult vissza az ajtóból hirtelen -, van valami, amit meg akartam kérdezni. Csak egy apróság.
Könyörgök.
Igen.
- Miszerint…? – hebegte.
- Téged az öreg Davenport tanított?
- Nem… sajnos, ő nem.
- Nem, nem sajnos. Hogy az mekkora egy seggfej! Na mindegy, megúsztad. Még egyszer, köszönöm a teát. És remélem, a barátod nem haragszik meg, ha ezt mondom, de Molly, te igazán remek lány vagy. Kitartás, oké?
Ismét rámosolygott.
Kisfiúsan jóképű.
Egy jó ember.
Szilánkokban.
Alig hogy elment, Molly a gardróbhoz rohant, és felrántotta az ajtaját.
- Mikor mondod el neki!? – kiáltotta. Sherlock hidegen végigmérte, és a zakóját porolgatva lépett elő. Vetett egy pillantást a koponyára az előszobai komódon.
- Amint nem ölik meg azért, hogy tudja.
- De ezt nem csinálhatod! – kiáltott Molly, és elsírta magát. – Ezt senki sem csinálhatja!
Csillapíthatatlanul zokogott, a könnyek marták a szemét, előre görnyedt, és hirtelen azt érezte, hogy Sherlock átöleli. A szorítása biztos volt és nyugtató, ringatta őt, mint egy gyermeket, és a fülébe suttogott:
- Ça va aller, va, il n'y a pas de raison pour que tu pleures, petite.
- Te…tessék?
- A nagyanyám mondta mindig ezt, ha azt akarta, hogy ne sírjak. Többnyire abbahagytam, szóval gondolom, beválik.
Molly hüppögve felnevetett.
- A minden rendben lesz része nem igaz – folytatta Sherlock -, de a kicsi igen. Tényleg kicsi vagy. Kicsi Molly. – Magához mérte, aztán rámosolygott. – A zsebkendőt a szokásos helyen tartod, ha szükséged lenne rá.
- Kösz… tudom. Tiszta festék lett az inged…
- Nem számít. Használhatom a fürdőszobát?
- Most? Persze…

Zubogott a víz.

Molly próbálta valahogy rendbehozni magát. A gondolatait. Az életét.
Egyszerre egy iszonyú csattanást halott.
Felkapta a fejét, és a fürdő ajtajára meredt.
Mintha valaki ököllel ütött volna a csempére.
Mintha valaki zokogna.
Megtévesztőek a zajok, ebben a zúgásban.
Ez a görcsös, elfojtott, fel-felcsukló sírás.
Megállt az ajtóban, kopogtatni akart. Rájött, hogy fogalma sincs, mit mondana. Különben is, addigra már csönd lett.
Teljes és néma csönd.
Sherlock egy óra múlva került elő, a kék köntösében, vizes hajjal. A hálószobába ment, és bevágta maga mögött az ajtót. Molly lábujjhegyen járva felmosott és kiteregetett, aztán bekukucskált hozzá. Sherlock teljes sötétségben hevert, mintegy kiterítve. Be sem takarózott. A fogai vacogtak. Molly eligazgatott rajta egy plédet, aztán sokáig nézte, ahogy alszik.
Tudta, hogy akkor látja utoljára.

Másnap, amikor hazaért, Sherlock már összecsomagolt. Elsőnek meg sem ismerte. A haját szőkére festette, gondosan oldalra fésülte, szemüveget tett fel, és talán el is maszkírozta magát valamennyire, mert a vonásai semlegesek és elmosódottak voltak.
- Minden rendben. Én vagyok az.
- Tudom. Sejtettem.
- Vigyázz magadra.
- Te is. Te jobban.
Hallgattak.
- Biztos menned kell? Én… óvatosabb leszek. Nagyon óvatos. Senki sem találna meg itt. Tudom, hogy nem vagyok a legkellemesebb társaság, de… szükséged van társaságra, Sherlock, én nagyon, nagyon féltelek, ha nem, ha nincs melletted… én… én mindig vigyázni fogok rád. És nem mondom el senkinek! Senkinek. Soha.
- Tudom.
Molly nem akart megint sírni.
Amióta csak ismeri Sherlockot, folyton sír.
- Van hova menned, ugye? Rendben leszel. Itt… ide akármikor… bármikor, Sherlock. Itt foglak várni. Meg egy bögre kávé, két cukorral, és a krémes sütemény, és Toby. Mindig.
Sherlock felemelte a bőröndöt. Molly érezte, hogy valami húzza lefelé, lefelé és egyre csak lefelé, de tudta, hogy szilárdan kell állnia. Mosolyognia. Jó képet vágnia.
Képtelen rá. Nem megy, ha Sherlock így nézi. Azokkal a fakó, fürkészkék szemekkel, amik olvasnak a gondolataiban és belelátnak a szívébe, és amik mégis vakok, ezerszer is vakok.
Sherlock az álla alá nyúlt, gyengéden fölszegte a fejét. Mintha megpróbálná megjegyezni magának. Persze ez ostobaság. Úgyis visszajön még. Úgyis látja még.
Úgy sem jön vissza. Úgy sem akarja őt látni. Nem fog emlékezni rá. Az itt töltött időre. Semmire. Egyetlen másodpercére sem. Rá sem. A lányra a kórházból. Ha átlépi azt a küszöböt,
megint lezuhan.
Ezúttal tényleg.
- Kicsi Molly Hooper, hidd el… én lennék a legbüszkébb és legboldogabb férfi, ha tudnálak szeretni.
Homlokon csókolta.
Le kellett hajolnia hozzá.

Egy ágyban Sherlock Holmes-szal

2012-01-29T16:59:00.004+01:00

Ha most vagy itt először, egy kedélyes mozdulattal tekerj tovább, vagy irányítsd kurzorod a címkék felé.
A tősgyökeres olvasók viszont talán már sejthetik, mi történik, ha én izzó káromkodások közepette feldobok ide egy Kísérleti Novellát (nagybetűkkel).

Szóval, az alapötlet az volt, hogy mi lenne ha írnék egy olyat, hogy aszex!Sherlock/hetero!John + közben mégis csak az, amiről a cím szól? Mármint semmi más. Egy csomó minden történik, de minket most csak AZ érdekel.
Annak ellenére, hogy a kánon szerint a karaktereknek ilyeneknek kéne lenniük, és hogy a fanfictionírás ősi szabályai szerint valami hasonló cselekménynek kell lejátszódnia, úgy érzem, ilyen cracket én még életemben nem írtam. *
Ráadásul nem csak a cselekmény (ami szokásához híven igazából nincsen), de a forma és a dialógustechnika is kísérleti. Valami olyasmi, amit eddig nem nagyon csináltam. (Zárójeles megjegyzés hogy valószínűleg azért nem, mert nem hiszem, hogy úgy tényleg beválna.)
Bár vagy kisezerszer szitkozódva pattantam fel a billentyűzet elől, mondván "én ilyet nem írok", a vége az lett, hogy duzzogtam egy kört és visszaültem, mert egyszerűen érdekelt, képes vagyok-e rá, hogy ilyen lehetetlen feltételek mellett is létrehozzak valamit, ami nos öö, olvasható és élvezhető.
A döntés a tiétek. A fentiek figyelembevételével kérem véleményeiteket, egy szégyellős mosoly és egy félszeg meghajlás kíséretében.

* a [l i n e s] és a Rocky road to Dublin után ez azért valami, ugye?

Egy ágyban Sherlock Holmes-szal.

Hát, ahogy Sherlock PR-ja áll, lehet, hogy még a végén tényleg csinálnak egy ilyen sorozatot.

John mélyet sóhajtott. Persze, ő egyszemélyben a cast teljes további része. A főhős pedig várat a feltűnésére, mint minden jó showman.

Felemelte a fejét, és a fürdőszoba felé pislogott. Még mindig csobog a zuhany. Igazából nincs is ennyi víz a földön. A bojlerben meg pláne nem, hacsak Sherlock valamilyen furmánnyal össze nem kötötte az Északi-tengerrel.

Egyébként ez nagyon is elképzelhető.

A takarót megemelve lesandított magára, még egy utolsó-utolsó csekkre. Póló, boxer. Nem valami vonzó, nem valami ötletes, de hogy a célnak megfelel, az egyszer biztos. A lábujjaival integetett magának, aztán nagyot nyögve hanyattdobta magát, és az arcába húzta a párnát.

Fogja ő még nagyot nyögve hanyattdobni magát ma este bőven.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Megpróbálta végiggondolni, hogyan jutottak idáig. IDÁIG, nagybetűkkel. Hát, az egész életét végigvenni túlzás. (Voltaképpeni születését az első találkozójuk dátumára datálta.) Menjünk oda, hogy mindenki szerint járnak. Menjünk oda, hogy egyre egyértelműbb, hogy járnak. Menjünk oda, hogy rajtuk kívül már mindenki tudja, aztán egy liftaknában lógnak, és valahogy tök olyan, mintha az egész ház lángolna körülöttük, amíg a régi vasrácsba kapaszkodnak és próbálják megsaccolni, mikor pottyan a fejükre a kétmázsás elevátor.

- Tudod John – mondja Sherlock nyugodtan, és összevont szemöldökén, kemény pillantásán már látszik, hogy mindent tud. Mindent, és ez a minden semmi jóval nem kecsegtet. – Tudod, ha most itt vége a kalandjainknak, ahogy hívod őket, akkor szeretném, ha tudnád, hogy-

- „…szerettelek.” Aha, tudom. – Vigyorog, nevetgél. Nem nagyon tudsz mást csinálni, miközben meghallod azt a nagyon jellegzetes, fémes hangot, ahogy a felvonó lefelé kezd el ereszkedni.

Biztos elszakadtak a kötelek.

- Ah! Rendben.

Ah?

John gyanakodva méri végig. Sherlock olyan közönyös és unott, mint aki nem vallott épp szerelmet közvetve, közvetlen életveszélyben.

- Mármint te ezt komolyan mondtad? Mondanád.

- Mit?

- Hogy szeretnéd, hogy tudjam, hogy szerettél.

- Igen. Probléma?

- Nem, nem, nem, nem. Ez… teljesen rendben van. Különben meg éppen meghalunk. - Egy aggódó pillantás felfelé. Aztán vissza Sherlockhoz. Krákogás. – Abban az értelemben?

- Romantikus vagy testi vonatkozásban?

- Ööö.

- Mindkettőben – biccent, aztán megköszörüli a torkát.

Szünet.

- Én is.

- Te is mit?

- Szerettelek. És most is. És mindig. Csak, hogy tudd. Ha bármi lenne.

Sherlock rámosolyog.

John tényleg szerelmes a mosolyába. Szerelmes ebbe a kihívó tekintetbe. A nagyon halvány szarkalábakba a szeme körül. A homlokába, a hajába, elővillanó fogaiba.

Egyszerűen csak nem így hívta. Nem „szerelemnek.”

- Tudom.

- Mióta? Oké, máshogy kérdezem, mennyire kínosan régóta?

- Nyolc.

- Baszd meg.

Na, ez történt szerdán. Érthető okokból kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy ezt alaposabban kitárgyalják. Akár el is felejthették volna. Megtörténhetett volna, hogy többet szóba se hozzák. Tagadni, tagadni persze lehetetlen, de azért…

Csütörtök reggel estek haza, füstösen, kormosan és fáradtan. Minden a szokott menetben zajlott. Annyira, hogy az már idegesítő volt. Szóval az éjszaka jöttével John előrukkolt a kérdéssel:

- És akkor mi most…?

- Tanácsadó detektív vagyok, nem gondolatolvasó.

- Járunk?

- Ezt a szót még mindig használják?

- Igen vagy nem?

Sherlock szinte bosszúsan nézett rá a laptopja mögül.

- A partnerem vagy.

- Hivatalosan is.

- Még hivatalosításra szorul.

John leejtett mindent, ami a kezében volt. Ez egy nagy, fekete kávéfolt képződését eredményezte a szőnyeget, szilánkokkal szegélyezve.

- Azt a k… akkor ööö, Mrs Hudsönnek lett igaza, mi?

- Mmm.

- Hogy nem lesz szükségünk két hálószobára.

- Aha. John, dolgozom. De tényleg nem lesz szükségünk rájuk.

Szóval, tusolás után önként és dalolva becélozta Sherlock ágyát. A férfi már sorban állt az ajtó előtt. Ez a szokása sajnos nem volt újkeltű. Egy retesz megvásárlását eredményezte.

Tiszta pénzkidobás.

John sosem értette, miért kéne zavarban lennie attól, ha köntösben olvasgat újságot, vagy ha Sherlock anyaszült lepedőben lebeg át a lakáson miközben dobozos tejet vedel a beáramló napfényben, de mint valami rohadt reklámban egy kibaszott félisten.

Szóval ööö, igen. Nagyon abból indult ki, hogy Ők Ketten Két Férfi.

Férfias dolgokat csinálnak, például összebilincselve futkároznak az utcán és összetörik egymás szívét.

Lehet valaki a legérdekesebb, legjobb, legkitűnőbb ember és legközelebbi lelki társ nagylevegő Az Életben, úgy is, hogy a fickó történetesen veled azonos nemű, mert hát, te csak az

• intellektusától

• személyi varázsától

• amblock tökéletességétől

vagy lenyűgözve, nyilván. De, de, akinek van két szeme lássa meg, Sherlock mindezek mellé gyönyörű, és John ezt elkönyvelte magában, mint tényt. Amikor mások kérdezték és amikor aggódó órákban magát kérdezte, nem-e meleg, arra jutott, hogy amíg nem vonzódik Sherlockhoz olyan, de olyan értelemben, addig nincs semmi baj.

Az ember persze, ugye, nem tehet az álmairól. Egy kis mi-lenne-ha jellegű fantáziálás is normális, és adódnak kézenfekvő asszociációk. Bárkivel előfordul, hogy átmenetileg megzavarodik. Hogy mondjuk, ő vagy a tudata vagy a szervei összekeverik a rajongást az intim vonzalommal, és az igaz barátságot a szerelemmel.

Igazából ezt a fogalmat még most, itt feküdve is derogálónak érezte.

Amúgy teljes egészében megbékélt magával.

Levegő ki, levegő be.

Legalább pontosan ugyanolyan béna leszek, mint Sherlock.

Megengedett magának egy rövid, kárörvendő kacajt. Persze az nevet, aki utoljára nevet. A sok-sok éves tapasztalata itt most majd mit sem ér. Nem tud elvonatkoztatni attól, hogy a partnere férfi. Nem is akarna. Sherlock így Sherlock. Pont.

Ugyanakkor, ugyanakkor ő ettől még tényleg nem lesz homoszexuális vagy ilyesmi. Csak megtörtént ez, és most itt tartunk.

Igen, akarta. De még mennyire, hogy akarta! Ha csak arra gondolt, már mióta visszafogják magukat, többek között a feje is belesajdult. Furcsa mód és egyértelműen vágyott Sherlockra, de határozottan pánikolt.

Ez a fickó, ez, ez nem fogja beavatni a terveibe. Neki vannak ötletei arról, hogyan megy ez két férfi közt, de elsőre biztos nagyon gyors, nagyon fura és valahol nagyon sokkoló lesz.

Sokk, ez jó kifejezés.

Pozitív sokk.

Mint amikor nyílik az ajtó. Máris.

Na jó.

Sherlock másfélkét évszázadnyi idő alatt lekattintotta a villanyt a nappaliban. Egy pillanatra szikrázó sötét lett, John pedig sűrűn pislogva helyezkedett. Úgy döntött, a Mindenre Készen jegyében az ülés és fekvés közti tökéletes átmenetet választja.

Sherlock közönyösen suhant, mint egy pizsamás kísértet, aztán az ágy végében egyszerre megtorpant és a levegőbe szimatolt.

- Ó! John?

- Itt vagyok.

- Alszol…? - Zavartan (igen, zavartan) lapogatta meg a vállát. A fájós vállát.

- Nem, nem… vagyok fáradt. Khmm.

- Kicsit odébb mész? – suttogta. – Ezen az oldalon szoktam aludni.

- Ja, persze, oké.

- Jó itt látni téged.

- Na igen, elhiszem – vigyorgott. Kezdett megtörni a jég. Végre egy takaró alatt. Egy este. Kettesben. Holdsugár, csillagfény.

- Jó éjszakát, John.

Nulla szex.

John úgy érezte, egy szemhunyásnyit sem pihent. Sherlock ennek ellenére misztikus módon eltűnt mellőle.

Pár keresetlen szót mormogva eljutott a fürdőszobáig, udvarias kísérletet tett arra, hogy emberszerű legyen, és borotválkozás közben természetesen megvágta az arcát. Annak a fahéjas gabonapehelynek a képével vigasztalta magát, melyet a tűnt gyermekkor emlékére vett nemrég és mely úgy látszik, az egyetlen kéjes élvezet lesz ezentúl az életében.

És melyet Sherlock hihetetlen lelkesedéssel ropogtatott éppen, amikor a konyhába ért.

- Jó reggelt, John – mosolygott rá (egy teljes négymásodpercessel.)

- ’Gel. Tök jól együtt aludtunk, hát nem?

- Hm. Én például meghúztam a vállamat, azt hiszem.

- Maradt még belőle? – biccentett a doboz felé, és fáradtan lehuppant a székére.

- Nem, nem valószínű.

John a homlokát masszírozva, üresen meredt maga elé, majd egyszerre gyanakvóvá vált a pillantása.

- Te csináltál kávét?

- Ühüm, neked.

- Hát ez… köszi. Talán ezúttal nem mérgezett.

Vigyorgás.

Na hurrá, megint minden olyan, mint a régi szép időkben.

A nappaliban csinált pár karlendítést, amíg fel-alá sétált az ablak előtt. Sherlock úgy követte, mint valami hűséges kiskutya, John szinte már sajnálta is. Eldöntötte, hogy egy szót sem szól; hagyja a dolgokat menni a maguk útján, meg ilyesmi.

Csak éppenséggel, túl sokat szenvedett már ahhoz, hogy végignézze, amint Sherlock egy újabb felvonásban szabotálja a közös életüket.

- Csókolóztál már egyáltalán?

Sherlock megtorpant, pár méternyire tőle, pózba vágta magát és sértetten horkant:

- Miért tettem volna ilyesmit? Még soha nem voltam szerelmes.

- Állj, ezt nem veszem be. Hogy érted, hogy soha nem voltál szerelmes?

- Úgy – sóhajtott drámai unalommal -, hogy nem értem rá.

- Az ember nem csak azt csókolja meg, akibe szerelmes.

- Azt akarod, hogy olyan embereket csókoljak meg, akikbe nem vagyok szerelmes?

- Nem, nem, én… Sherlock, én azt akarom, hogy engem csókolj meg.

- Mi?

- Most. Tényleg.

Egymásra meredtek, a kétségbeesés más-más arckifejezéseivel.

- És így állva képzelted el, vagy…?

- Nem képzeltem el sehogy, csak erre gondoltam. Ezt érzem. Valahol a kettő között. De-

- Nem – vágott a szavába Sherlock, és közelebb lépett -, nem jelent problémát.

A karjait hátul összefonva előbb végigmérte Johnt, aki a lehető legfeltűnésmentesebben egy picit lábujjhegyre állt. Sherlock mintha elfojtott volna egy mosolyt, aztán előre hajolt. John még megpróbált venni egy utolsó nagy levegőt, de fennakadt a lélegzete, ahogy Sherlock hűvös ajka az ajkához simult. Fojtottan felnyögött, mire partnere óvatosan végignyalt az alsó ajkán.

John azon kapta magát, hogy egész testében bizsereg, a lábai pedig már alig bírják tartani. Sherlock nyakába kapaszkodott, és ujjait a kócos tincsek közé fúrva lejjebbhúzta partnerét, hogy elmélyítse a csókot.

Olyan volt, mint az első. Mint amilyennek az elsőnek lennie kellett volna. Kutakodó, kíváncsi, kísérletező, lassú, játékos, incselkedő, és persze, száz-százalékig elragadtatott.

A legszebb az egészben, hogy nem azért más, mert minden létező körülmény más: hanem mert ez Sherlock. Ez az az ember, akit örök időkre szeret.

Ez az az ember, aki képes ilyenkor erőből beléharapni.

- Au!

- Nem?

- Nem, a harapás nem játszik! Amúgy is irreálisan sokat használod a fogaidat és… - hirtelen (és Sherlock fokozott riadalmára) elnevette magát, és arcát a detektív vállába fúrta – és olyan, mintha megint tizenhét lennék.

A férfi a legteljesebb óvatossággal átkarolta a derekát, majd finoman eltolta magától.

- De ugye szerettél tizenhét lenni?

- Igen, ez egy pozitív kritika.

Erőltetett kölcsönmosolyok.

- Azért egy kicsit béna volt.

- Nem, egyáltalán ne—ugye nem rám célzol?

- Eszembe se jutna. – Elgondolkozva fordult az ablak felé. Egy öntudatlan mozdulattal végigsimított a száján.

- Rendben. Akkor én ööö, most megyek.

- Persze. Viszlát, John.

- Legyen szép napod.

John aggódva meredt a kórlapra.

Aggasztóan rendben volt vele minden.

Egy újabb hipochonder a körzetemben.

Feltűrte a fehér köpeny ujját, és sóhajtva nekilátott a rubrikák kitöltésének. Hosszan és lelkiismeretesen körözött a tollal a „diagnózis” résznél.

DIAGNÓZIS: SEMMI.

SEMMI AZ ÉGVILÁGON.

Diagnózis vagy destináció.

Az ajtó hirtelen süvöltve kitárult és becsapódott, a papírok fellebbentek és szétcikáztak a betörő huzatban, Sherlock pedig egyszerre az asztalra pattant, macskásan, négykézláb. Egy sál, egy tekintet kék villanása – John szinte fel sem fogta, mi történik.

- Támadt egy ötletem, tesztelnem kell.

- Mi a fenét keresel a rendel-

Az ötlet, úgy látszik, abból állt, hogy ezúttal olyan hévvel csapott le John ajkaira, hogy szegény doktor hátragurult a székkel; Sherlock egy gyors mozdulattal visszahúzta, a karfába kapaszkodva. Mohó és követelőző volt, a reggeli esetből pedig érezhetően semmit nem tanult: John nem volt benne biztos, hogy a gyönyörtől vagy a fájdalomtól lát-e csillagokat. Kezét a támadó vállára fektette, és egyszerre próbálta közelebb vonni és eltaszítani, ahogy a részeg ész küzdött a sóvár vággyal, fulladozva és dühödten markolt a kabát puha vászonába.

A természet törvényeinek értelmében már halottnak kellett volna lenniük, mire befejezték, és lihegve meredtek egymásra, makacs daccal egy szót se szólva.

A nővérke két koppanás után hirtelen betoppant, és mappájából föl se tekintve darálta:

- A fekvőbeteg, Dr. Watson, Mrs. Bennett, megint házhoz hívatja. Nagyon türelmetlennek hangz… - egyszerre felkapta a fejét, és azt asztalon ücsörgő Sherlockra bámult. – Ó! Páciens? Hogyhogy páciens? Nem volt bejelentve. Biztos nem volt bejelentve.

- Semmi gond, Emma, Mr. Holmes velem személyesen beszélt meg időpontot. Mr. Holmes, kérem, vegye le az ingét és lélegezzen mélyeket. Tehát Mrs. Bennett? Herpes zoster, ha jól emlékszem? – A legangyalibb mosolyával kereste elő a sztetoszkópot a fiókból. Gyűlöllek, tátogta Sherlock amíg levetkőzött, John pedig boldogan csevegett tovább:

- A 21:30-as eredményei megjöttek?

- Mr. Stidolph? Anion rés egyes.

- A fenébe. Nem megmondtam? Hatos vese tubuláris acidózis. Szeretnék majd ránézni. Ordway is érdekelne. Mr. Holmes, ön pedig kérem, kerülje a stresszt és lehetőség szerint maradjon otthon, nagyon gyorsan ver a szíve.

Az este folyamán többször is visszagondolt erre a teljes mértékben ártatlan visszavágásra, és fogalma sem volt róla, Sherlock miért találja annyira sértőnek, hogy hajnalig ne kerüljön elő. Aggódott érte, de nevetséges és mindenekelőtt, gyanús lett volna, ha az összes ismerősüket körbetelefonálja, így inkább bezárkózott a hálószobájába, mire megvirradt a reggel, és lassan álomba zuhant.

Sherlock számára minden retesz csak egy újabb megoldandó probléma.

- Hol voltál!?

- Mm… mmm? Mmm!

Sherlock felszisszent, és letépte a takarót Johnról. Koszos volt, nyúzott és a szokásosnál is szociopatább, ha egyáltalán létezik ilyen fogalom.

- Hol voltál?

- Hát szerinted? Itthon!

- Végig?

- Előtte még a munkahelyemen, mint azt nagyon jól tudod!

- Miért nem jöttél? – dühödten körözni kezdett, kezében a takaróval. John fázósan összekucorodott, és ásítva kérdezte:

- Hová?

- A tett színhelyére! Megdöntöd a saját lassúsági rekordod. Egyébként egy banálisan unalmas esetet mulasztottál el. Persze, ha még azelőtt odaengednek, hogy az az inkompatibilis tag elhordja a bizonyítékokat… nélküled még érdektelenebb volt!

- De…

- Üzenet, a köpenyed zsebe, belecsúsztattam, sárga papír, instrukciók. Az olvasás még megy, ugye?

- Szállj már le rólam! – köhögött, és a tenyerébe temette homlokát. – Szóval a zsebembe csempésztél egy szupertitkos levelet. Gratulálok. Nem, nem találtam meg. Egyszerűbb lett volna, ha felhívsz, mondjuk már csak azért is, mert eléggé aggódtam.

- Minek? Felesleges.

- A hozzáállásod szívet melengető. Ööö, most hogy ezt tisztáztuk, kimennél?

- Mert?

- Aludnék. Bár igaz, remekül tudok aludni akkor is, ha te itt vagy, békén és háborítatlanul.

- Ó. Mérges vagy. Nekem van jogom haragudni. Nem jöttél. Azt hittem, partnerek vagyunk.

- Persze! Naná! Partnerek! És egy nyilván abból áll, hogy oda hurcolsz magaddal, ahová csak akarsz, és minden szavadra ugranom kell!

- Mi másból állna?

A legrosszabb az volt, hogy komolyan kérdezte.

A legeslegrosszabb pedig az, hogy mindezek ellenére Johnnak még mindig az volt az egyetlen vágya, hogy Sherlock bebújjon mellé. A férfi viszont csak földhöz vágta a takarót, aztán sértetten elviharzott.

A reggelinél már persze úgy viselkedett, mint egy angyal. John direkt későn kelt, hátha elkerülik egymást (szüksége volt egy kis gondolkozási időre), de Sherlock ott tüsténkedett, kísérleteket tett, hogy kísérleteinek nyomait eltakarítsa az asztalról, szórakoztatónak vélt tömegmészárlási anekdotákkal és egyszemélyes zeneelméleti vitákkal traktálta, még teát is csinált. John egy idő után társult hozzá, és előadták a Minden Fokozottan Rendben Van című előadást.

Együtt átböngészték a netet és a lapokat; kongott a média, ezért a legsilányabb celebhíreket boncolgatták komoly arccal, és ahogy Sherlock részletesen kifejtette, mi a kapcsolat Paris Hilton csivavája és az orosz kémelhárítás között, John teli torokból és teli szívből nevetve nézte őt és csak az zakatolt a fejében, hogy

Istenem, máris elveszítettelek.

Mindenről beszéltek, ami számított, és semmiről, ami most igazán érdekelhette volna őket, megtárgyalták a kedvenc eseteiket tízezredszerre is, kölcsönösen megjegyezték, hogy nem felejtenek el tejet venni legközelebb, aztán a pillanatnyi szünet kínos feszengésében Sherlock gyorsan lekapta a számlákat a kandallópárkányról, és úgy tett, mintha nagyon aggódna.

- Mrs. Hudson még mindig azon a macskás levelezőlapon küldi az összeget? – kérdezte John, Sherlock pedig sután bólintott, aztán hosszan hallgatott. Gyanúsan és jelen helyzetben megengedhetetlenül hosszan, szóval John rekedten kérdezte: - Minden oké?

Lehet, hogy mindent tönkretettünk.

Lehet, hogy hatalmas marhák vagyunk.

Lehet, hogy túl nagy az igazság ára.

Lehet, hogy tévedés volt.

- Csak számolok – mondta, aztán jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.

- Jjjó. Tehát mit számolsz?

- A kiadásainkat. Tudod, növekszenek.

- A bevétellel egyenes arányban, azért hozzátenném.

- Ez ebben a formában nem teljesen igaz. Tartok tőle… igen, tartok tőle, hogy sokkal előnyösebb lenne az amit aa, korábban megbeszéltünk.

- Mire gondolsz?

- A hálószobára.

- Melyikre? Kettő van.

- Ez az. Nem lesz szükségünk kettőre. – Vetett rá egy villámgyors és könyörgő pillantás, aztán ismét krákogott, és a térdére terítette a villanyszámlát.

John elmosolyodott.

- Igen. A tied minden célnak megfelel.

Aznap éjjel sem történt semmit.

- Neked ebben mi a jó?

- Tessék? Miben?

- Hogy együtt alszunk.

- Miért, neked nem jó?

- De, csak érdekel. Miért?

Sherlock hason feküdt és a lábait lógázta, a takaró átvetve a derekán. John az ágy szélén ülve figyelte, elszorult torokkal. A reggeli fény lomhán szitált be a redőny rései közt.

- Mit kéne mondanom?

- Az igazat.

- Az ilyesfajta irányított beszélgetések sosem azt akarják tudni. Egyébként meg te is rájöhetsz, sőt, akárki. Számtalan szempontból praktikus…

- Nem, nem, félreérted. Én azt kérdeztem, miért alszunk.

- Óóó, ezt pont a doktor kérdi? Tudod, ez egy elengedhetetlen-

- Komolyan beszélek.

Sherlock összevonta a szemöldökét, és a körmeit rágta. Hunyorgott. A haja kócos volt, a pizsamája gyűrött. Szinte embernek nézett ki. Szinte.

- Adj egy támpontot. Egy nyomot, amin elindulhatok. Nem tudom, mire célzol.

John elgondolkozva végigsimított a lepedőn, aztán mintha eszébe jutott volna valami, lassan, maga elé bámulva suttogta:

- Tudod, éjszakánként, ahogy itt fekszem melletted, elképzelem, hogy belemarkolok ebbe a lepedőbe. Szinte letépem az ágyról. Négykézláb térdelek, a testem megfeszül. Sosem csináltam… olyat korábban, de érzem. Érezlek, Sherlock, és már az nagyon fáj, és az nagyon szép, és nagyon...valószínűtlen.

Mélyen a szemébe nézett.

Sherlock nem fogta fel.

A tekintetén látszott, hogy erre is csak úgy gondol, mint valami logikai fejtörőre. A hátára hengeredett, és elégedetten nyújtózkodott.

- Értem! Tehát arra célzol, hogy gondoltam-e ilyesmire?

- Igen.

- Hogy fantáziálok-e.

- Igen.

- Nem.

- Nem?

- Nem. Sötétben tapogatózás…

- Igen, az.

- Kérlek! Teóriákat alkotni a tények ismerete nélkül… nevetséges.

- Akkor most megkérdezem olyan édesen és olyan ártatlanul, ahogy csak lehet, meg akarod ismerni a „tényeket” velem, valaha?

A férfi kényelmetlenül mocorgott.

- Te miért akarnád? – motyogta ellenségesen.

- Ez szörnyen hangzik, de szeretlek.

- Nem látom az összefüggést.

- Az ég szerelmére! Valami gyerekkori sokk ért, vagy mi? Potenciaproblémák?

- Egyik sem. Ne kiabálj. A testem szabályszerűen reagál mindenre. A gondolatok, a látvány, esetleg egy illat bekapcsol egy ingert az agyban. Nyomon követem, és kikapcsolom.

- Mi… Jézusom, Sherlock, miért? Miért kéne kikapcsolnod? Te… te akkora gátlásos vagy, hogy el se férsz… már… hát ez nem igaz.

- Ha nem lennék gátlásos, gátlástalan lennék. Én csak kordában tartom az érzékeimet.

- Nem, te védekezel. De mi elől? Mitől félsz ennyire?

Sherlock nem válaszolt semmit, az alsó ajkát beharapva fixírozta a plafont. John próbaképpen közelebb húzódott hozzá, és mivel nem moccant, átkarolta.

Soha nem érezte még ilyen távolinak és idegennek.

Sherlock most csak egy remegő kamasz volt.

- Sosem akarnálak belekényszeríteni, csak nem értem, nagyon, nagyon nem értem. Mindig azt hittem, élveznéd… szerinted-

- Nem tudom! – csattant fel Sherlock, és hirtelen felült. – Honnan tudnám? Detektív vagyok, nem… lélekbúvár. Szexológus sem. Bizonyos esetekben kíváncsivá tesz, mint például a Nő ügyében…

Persze, a Nő.

- Figyelj-

- Veled biztos élvezném – vont vállat. – Élvezném azt is, ha sárkányrepülőznénk vagy kugliznánk. Ilyen marhaságok. Élvezném, mert új, meglepő lehet és veled csinálom. De egy adag boldogsághormonért és mert szociálisan az az elfogadott, hogy ezzel kell kifejeznem az érzéseimet, egyáltalán, hogy ki kell fejeznem az érzéseimet… ez logikusan átgondolva baromság.

- Oké, ezt ne. Ezt nem fogadom el, rendben?

- Miért ne csináljuk inkább azt, amiről már tudjuk, hogy jó?

- Fogd már be! Hogy lehetsz ilyen? És én feladtam érted a szexualitásom, és…

Sherlock felé fordult, és gúnyosan végigmérte.

- Tényleg? Remek. Én pedig a magányomat, John. A magányomat. Megosztottam veled az ügyeimet… a század, talán a történelem legjobb bűnügyeit, és azt mondod, ez nem elég?

John kikászálódott az ágyból, egyetlen szó nélkül felöltözködött: ing, farmer, zokni.

Az ajtóból még visszafordult:

- Verbálisan: igen, azt.

- Jó, akkor essünk túl rajta. Hová mész…?

John végigmérte magát a kirakatüvegben. Rendben, tehát mi az, ami Irene Adlerben megvan, őbenne pedig nincs? Mármint a szexuális vonzerőn és az intelligencián kívül.

Horkantott.

Mielőtt megismerte Sherlockot, kifejezetten jóképű férifnak tartotta magát: joggal. A lányok szerették. De a fiúk… mi a helyzet a fiúkkal?

Mielőtt megismerte Sherlockot, abban a hitben élt, hogy az átlagon felüli intelligenciával rendelkezik. Kitűnően végezte el az ország legjobb iskoláit, a háborúban bizonyította rátermettségét és ügyességét is. Mindenki dicsérte. Sherlock világában ő a tucatember.

És mégis.

Soha nem érezte magát annyira élőnek és elevennek, az életét pedig annyira izgalmasnak és élvezetesnek, mint Sherlock mellett. Minden tökéletes volt.

Biztos ott rontották el, hogy még jobbat akartak.

Zsebrevágott kézzel továbbhaladt. Azt hitte, a széllel-köddel civakodó London majd lecsendesíti. Tévedett.

Az egész egy tévedés.

És minden, ami jó volt, minden, ami hiányzott, a múlthoz tartozott. A vallomások előtt, a nagy krízisek előtt. Már azt is utálta, ami lehetett volna, a jelenből pedig bőven elég már.

- Miért akarod ennyire? – Sherlock talán életében először köntörfalazás nélkül a tárgyra ért. Ami azt illeti, a küszöbön várta Johnt, és úgy rángatta be a lakásba, mint valami zsákmányt, a kabátot gyorsan lecibálva róla.

- Csak felejtsük el, jó?

- Tudni akarom.

- Tudod, az a baj, hogy csak azért akarod tudni, hogy tudd.

Sherlock talán szeretett volna valamilyen megjegyzést tenni erre a mondatszerkezetre, de végül inkább csendben maradt. John komótosan kibújt a cipőjéből, felmarkolt pár reklámújságot, és a székébe ült. Sherlock vele szemben foglalt helyet, és amikor unni kezdte, hogy nem történik semmit, egy almát hajított a Tesco magazin közepére.

- Miért? Csak elméleti kérdés. Miért olyan fontos ez neked, velem, ebben az időben?

- Nem fontos.

- Ez egy jó technika, John, fejlődsz. Negatív festés, ezen el lehet indulni. Tehát, mi a baj azzal, hogy nem fekszünk le egymással?

- Decemberben miért ilyen olcsó a mandarin? Ööö... hát tudod, így mi a különbség aközött, hogy kapcsolatban élünk és aközött, hogy csak barátok vagyunk?

Költői kérdésnek szánta, de Sherlock rögtön reagált:

- Az, hogy nem mész el azokkal a nőkkel.

John nagyon lassan leengedte az újságot. Sherlock csak guggolt a fotelben, és még mindig nem öltözött fel rendesen.

Jó öreg csapzott, furcsa, imádnivaló, szörnyű Sherlock.

John felnevetett.

- Rendben! Akkor megígérem, hogy nem megyek el azokkal a nőkkel.

- Ó! Nem?

- Én leszek a világ leghűségesebb lakótársa.

- Azt hiszem, kikosaraztak.

Molly erre elejtette a szikét. Felvette, aztán zavartan birizgálni kezdte a haját. Elfelejtette, hogy csurom vér a keze.

- Hogy-hogy nem biztos?

- Nem nagyon tudom, hogy megy ez.

- Azt mondta, hogy legyetek inkább barátok?

- Nagyjából.

- Akkor…

- Kikosaraztak. – Megeresztett a nő felé egy gyors mosolyt.

A fenébe, Molly már túl jól ismerte ezt az Ó Minden Rendben És Milyen Csinos Vagy Ma arckifejezést.

Hazugságok.

- Nem érdemelt meg téged. Az, aki hagy elfutni… én… mármint nem is ismerem… de ilyenkor szokás csúnya dolgokat mondani.

- De ismered Johnt.

- Johnt?

- Watson, igen. Én teljesen biztos voltam benne, hogy ismerem, mondjuk az utóbbi időben nagyon kiszámíthatatlan. Ezt a vesét be tudnád csomagolni nekem?

Mivel már csak egyedül saját magában hitt, egy alkalmas pillanatban feltörte John laptopját. Semmiség. Kikereste a letörölt internetelőzményeket. Van abban valami bájos, hogy még mindig elhiszi, hogy ez bármit is segíthet.

Sherlock összetámasztott ujjakkal olvasta a keresőszavak listáját.

Aszexuális. Barát aszexuális. Aszexuális párkapcsolat. Látens homoszexualitás. Kései homoszexualitás. Homoszexualitás egy férfi. Meleg. Melegpornó.

Ellenőrizte a teljesen átlátszó nevű „Munka” mappát is. Nem mentett le új képeket a kebelcsodálatos asszonyságok mellé.

Bármit is talált, nem tetszett neki.

Sherlock hátradőlt a székében.

Szegény, szegény egyszerű, lassú, buta, csodálatos John.

A szexuális beállítottság semmit nem számít, ha arról van szó. Arról. Az Egyetlen és Igazi és Nagy Szerelemről.

Annak csak egy szabálya van.

Nem lehet tönkretenni.

Valószínűleg rosszul jegyezte meg.

Fájl átnevezése.

Nem szabad hagyni, hogy tönkremenjen.

Mentés.

Az adatok a rendelkezésére állnak. Tervek kellenek.

Hiába.

A tűzfalnak támaszkodva nevettek. Külvárosi éjszaka, külvárosi bűntények. Van bennük valami kifejezetten kellemes.

- Honnan tudtad, hogy az ablakon át fog menekülni?

- Kérlek. Ezek a pucolók mind ilyenek.

- De a harmadikról…!

- Az első gondolat. Ösztön. Neki ez már csak reflex. – Vállat vont, és a szeme sarkából Johnra sandított. A férfi rálehelt a kezére, fázósan összedörgölte majd zsebre vágta. Kifulladva, halkan nevetett, aztán elhallgatott és állát fölszegve a csillagokra bámult.

Vajon te is rám gondolsz mindig, ha az égre nézel? Mennyi ennek a valószínűsége? Igen csekély, ugye?

Sherlock szorosabban simult a hideg, cementszagú téglákhoz.

Húsz százalék. Talán. Ismerted már előttem is. A szemeidben hordod a színét.

- Megcsókolhatlak?

- Tessék?

- Jól hallottad – felé hajolt, John pedig gyorsan hátralépett, és megrázta a fejét.

- Nem! – kiáltott, de a hangja nem volt mérges. Inkább…

kétségbeesett.

- Miért nem? – suttogta Sherlock.

John félrefordult.

- Mert nem jó ötlet!

- Hm. Igaz. Igazad van.

- De?

- Ezek szerint szeretnéd.

- Mi-

- Hogy cáfoljam. Hogy megtegyem.

- Nem! Igen. De nem jó ötlet, és megbeszéltük-

- Nem beszéltünk meg semmit. Szóval most hadd mondjam el-

- Ne. Ne tedd tönkre. Fantasztikus esténk volt. – Fantasztikus életünk volt. Fantasztikus barátságunk volt. – Ne kezdjük előröl.

- „Előröl kezdeni”, nem „folytatni”, ezek szerint már teljesen lezártad magadban. – Nyelt egyet, sűrűn pislogott.- Szólhattál volna.

- De hiszen annyira baromi egyértelmű volt. – Rávigyorgott, Sherlock pedig hangtanul nevetett.

- Azt mondod, kezdek lelassulni, mi?

Egymást túllicitálva kacagtak, és összekarolva mentek a taxiig. Az úton egyikük se szólalt meg.

John egyre biztosabban érezte, hogy a Baker Street-i életből lassan kiöregszik. Hogyan tudna a rendelőben ücsörögni, intézni a hivatalos- és háztartási teendőit, kergetni a bűnt és közben még aludni is?

Kéne egy lány.

Elfintorodott, és lerogyott a kanapéra. Az panaszosan megnyekkent alatta. Persze, Sherlock súlyához szokott. John rávert az öklével, aztán a fogai közt kieengedte a levegőt.

Egy perc sem telt belé, elbóbiskolt, nehéz fejét lehorgasztva.

Álmában boldog volt. Sherlock csontos ujjai simították a homlokát, enyhet adóan, puhán. Felsóhajtott, és az ölében térdelő férfi derekába karolt, közelebb vonva magához, mellkasuk összeszorult, és az ő lélegzete fennakadt. Fuldoklott a közelségétől, fuldoklott az illatában. Nyakába kóstolt, a hátába karmolt.

Minden jel arra mutat, hogy ez a valóság, csak igazából ez nem történhet meg. Amíg nem nyitja ki a szemét, semmi baj. Csak hallgatja Sherlock türelmetlen szuszogását, enged ajkai követelésének. Feltűri az ingét egészen, így öleli át. A saját ruhái égetik, de nem ér rá levenni őket. Nem lehet. Már csak másodperceik vannak hátra. Tíz, kilenc, nyolc, ennyi maradt, hogy úgy tegyen, mint aki nem tudja, mit csinál.

Hét, hat, lassan meg kell szólalni, öt.

Hátradőlnek, vakon nyitja szét a gallért, vajon ez melyik a felsője, a lila, a kék, a fehér? Ebben a színtelen és megfakult világban a csípőjük egymásnak feszül, Sherlock négykézláb térdel felette – talán a súlypontját helyezte rosszul, talán valami más, mindenesetre remeg, aztán elhajol az ajkaitól, olyan, mintha eltűnne, megszűnne,

négy, három, kettő,

ha tényleg csak álmodta, az elviselhetetlen.

Kinyitja a szemét.

- Teljesen hülye vagy – lihegi Sherlock, a haja összetapadt a homlokán. Az ajkai pirosra csókolva, a szemei szikrázva égnek. – Az ostoba a maga hibájából tanul, a bölcs másokéból, így mondják, nem? Itt játszódott a szemed előtt, és te…

- Ó, csak fogd be! – megpróbál feltápászkodni, de Sherlock visszanyomja, még mindig zihál, John nem tudja megállni, hogy ne simítson végig az arcán, a férfi belesimul a tenyerébe.

- Még mindig szeretsz, John.

- Sosem állítottam, hogy ez másképp lesz. Sajnos nem tudok változtatni rajta.

- Még mindig akarsz. Bebizonyítottam.

- Hát akkor baromi büszke lehetsz magadra.

- Nem! Nem érted a lényeget. Miért?

- Mert…

- Csitt! – Gyorsan a szájához szorítja a mutatóujját.

Csitt?!

- Nem érted – folytatja. – Én sem tudtam. Nem tudtam, hogy nem szabad tudni. Kitalálod ezt a sok miértet. Te, mindenki… társadalom, hülyeség. Naná, hogy hülyeség. Megállapítottam, hogy az. Igazam volt. Minden, amit mondanak róla, minden, amit írnak róla, amit hisznek róla. De ez… - lejjebb húzza az ujjait, végig John állán, nyakán, elidőzik a vállainál -, ez nem…

- De…

- Ne beszéljünk róla! Tilos beszélni róla. Elveszíti a jelentőségét. Szerelem. Szex. Vágyak. Aludjunk együtt ma este. Ölelj át. Nem szabad gondolkozni. Ez ijesztő, ugye? Azt hittem, ijesztő. Amikor inspirálsz, az más. Az előnyös, jó, hasznos. Beugrik valami. Aztán van az a másik. Azok a pillanatok, amikor olyan gyönyörű vagy. Azokat utáltam… amikor csak nézni akartalak, vagy megérinteni. Üres lett a fejem! Féltem. Már nem érdekes. Mert erről szól, igaz? Hogy mennyire félünk. Ahogy egymáshoz futunk ez elől a félelem elől.

- Sher-

- Most már nem félek. – Szorosan hozzásimul. – Hibáztam. Teóriáim voltak. Véleményem. Úgy általában. Azt hittem, a szabályaim rád is vonatkoznak, érvényesek akkor is, ha jelen vagy, pedig… pedig ha te itt vagy, akkor nincs olyan dolog, ami a rendjén lenne. Akkor még a Nap sem forog a Föld körül, és ezt te is tudhatnád.

- Amúgy sem-

- Nem akarok gondolkozni – suttogja, és átöleli. Először. – Sosem éreztem még ilyet. De ez logikus, nem? Hiszen sosem éreztem még ilyet. El akarom veszíteni az eszemet veled. Azt akarom… azt akarom.

- Fogd már be! – nyögi John, és durván eltaszítja. Sherlock sértetten és meglepetten húzódik a kanapé másik végébe, John pedig egyetlen mozdulattal lerángatja magáról a pulóvert, a trikót, elhajítja és megint vigyorog. – Fogd már be, és csináld!

Nevetnek. Ez nem az a szituáció, ahol nevetni szokás, de ez nem is az a megszokott fajta szerelem, valljuk be. Sherlock ismét maga alá gyűri őt, gyors, falánk csókok.

- És mi lesz, ha nem lesz tőle jobb a khm, párkapcsolatunk?

- Ennyit arról, hogy nem gondolkozol. Nem azért csináljuk, hogy jobb legyen.

Cinkosan mosolyognak, mint az összeesküvők, Sherlock egy pillanatra eltűnik John látószögéből, ahogy az övével matat.

Ő elégedetten sóhajt, a plafon vibrál, remeg, homályosan elmosódik.

Nem érez félelmet, kétségbeesést vagy a várva-várt pánikot, semmi más nincs, csak Sherlock maga.

Egy kanapén Sherlock Holmes-szal.

Aki hirtelen ismét felbukik, John öve átvetve a nyakán.

- Csak hogy tisztázzuk, egészen gyorsan, címszavakban, el tudnád sorolni, konkrétan mit is kell csinálnom?

John döbbenten bámul rá, Sherlock pedig az egyetlen és teljesen őszinte bocsánatkérő mosolyát küldi felé.

- Attól tartok, az erre vonatkozó ismereteimet töröltem.

Circumdederunt

2012-01-22T00:26:00.002+01:00

BBC Sherlock, post-Reichenbach
utalások a fanon headcanonjára és a Doyle-kánonra

Újabb deduktív jéghegynovella, ezúttal egy tömbnyi kilátástalansággal.

- Azt hiszem… úgy érzem, hogy figyelnek.
John megköszörüli a torkát. Dr. Ella Thompson bólint, billegeti a tollat a kezében. Az arca közömbös. Unott. Talán.
- Paranoia. Természetes. A háború… - És John már nem is figyel. Nem a háború. Tiszta pénzkidobás, hogy ide jár, még mindig, de az a helyzet, hogy Ella az egyetlen aki úgy hallgatja végig ahogy Sherlockról beszél, hogy közben egy kicsit sem sajnálja.
John teljesen egyedül bolyong a csatatéren, keresi a halottait.
Ella azt mondja takarodó, ideje lelépni.
Az ösztönei azt súgják, fedezékbe.
Az árnyékok azt sziszegik, vigyázz. Maradj. Ne merészelj itt hagyni engem.
Ne merészelj elfelejteni.

Kitörölni az elmédből azt, aki a legemlékezetesebb. Ella ezt tanácsolja, Ellának igaza van.
- Rendben – mondja John -, megcsinálom. Csak adjon egy pisztolyt. Bamm, loccs, és akkor nem mászkál majd a fejemben.
Még nem járt le az idejük, de Ella megkéri, hogy távozzon.
Soha ne tréfálj az öngyilkossággal.
Békét kell kötnöd a halállal, de a saját pusztulásodtól muszáj menekülnöd – úgy futni, hogy közben nem félsz.
Minden pszichiáter egy idióta.
Még csak nem is a rendes orvosira járnak.

A nevét nem tudja kiejteni. „Sh”, eddig jut. A monogramja. Ironikus.
Megnézte a neten, mit jelent. „Szőke férfi.” Hát kac-kac.
Mindenki tudja, hogy Sherlock haja átkozottul fekete.
Senki sem tudja, kicsoda Sherlock. Úgy valójában.
Sh… Sh…
- és ő képtelen elmondani nekik.

Nem érdekes.

Azt hitte, nehezebb lesz. Azt hitte, könnyebb lesz. Nem gondolta volna, hogy valaha is nevet még. Pedig a temetés után nem sokkal sikerült. Valami bugyuta reklámplakát. A metró üvegében vette észre, hogy mosolyog.
Az utóbbi időben tömegközlekedéssel jár.

Nem fordul meg minden magas, fekete kabátos idegen után.
Nem ugrik görcsbe a gyomra, ha rendőrszirénát hall.
Nem ontja könnyeit a The Sun főcímlapjára.
A Tescoban viszont elsírta magát. Az a rohadt pityegő, sehogy se akarta beolvasni a céklát.
A Vak Bankár, a Fekete Lótusz.
A zokogástól előre görnyed.
Csak halkan.
Így is elegen bámulják.
Hála Istennek, kerülik.

Vár a következő páciensre. Késik. Sherlock illatát érzi, teljesen váratlanul. Nincs rá logikus magyarázat.
Talán ő lép be az ajtón.
Talán.
Kérlek, kérlek, kérlek…
…naná, hogy téved riasztás.

Zsebrevágott kézzel ballag. Aztán futni kezd. Lélekszakadva, a sötétben. Felkapaszkodik egy tűzlétrán.
Mély levegőt vesz.
Föld és ég között.
Elfintorodik.
Minden napot itt tölt, ha úgy nézzük, metafórikusan.
Hazamegy (a hotelbe), és még a naplójának sem említi. Ezt. Az egészet. Minden sor szigorúan kötelességtudó.

Muszájok.

Küld neki pár sms-t. Látta persze, ahogy eldobta a telefonját. Azt is látta, ahogy ő maga lezuhan. A test hat láb mélyen, a készülék a rendőrség őrizetében. De azért kell. Hogy ne őrüljön meg, muszáj valami őrültséget csinálnia.
A francba az egésszel. Holnap Angelónál? – John
Ez is megteszi.

A Trafalgar téren belefut valami egyetemista kölyökbe. Frontális ütközés. Felszedi a könyveit. Britannia madártana.
A srác vörös hajú, szemüveges, hideg tekintetű. Nem szól semmit, John pedig könyörögve bámul rá.
Valahogy azt hitte…
- Tak – morogja a suhanc.
A francba. Norvég.

Pár hét múlva megint látja. Egy piros telefonfülkéből lép ki. Na persze. Mit akarna ott egy ilyen fiatalember? Biztos van mobilja. Szóval John egyszerűen megkérdezi:
- Ismered Sherlock Holmesot?
A fickó ráncolja a szemöldökét.
- Azt a bűnözőt?
- Felejtsd el.
Otthagyja a fenébe. Többet nem látja.

Kényszerrandik. Páréjszakások. Remekül megtanult hallgatni, mert nem igazán volt mit mondania. Úgy tűnik, a lányoknak ez tetszik. Persze eleinte még felismerték, a lapokból. Aztán lassan elfelejtették. Ez így korrekt. Ő is elfelejti őket.

Vissza az élethez. Vissza a halálhoz.
- A kórházban, a kórházban hazudnak – mondja a tumoros férfi öccse. – Maga vizsgálta először, magának tudnia kell. Kérem, mondjon valami bíztatót! Tudnom kell… Van önnek valakije, aki mindennél fontosabb?
Nevetséges, hogy ilyenkor Sherlockra gondol.
- Volt. Khm.
- Akkor megérti…

A régiekkel nem sokat találkozik. Mycroft kezdeményezett párszor hosszú és nagy beszélgetéseket, de ő nem hajlandó szóbaállni vele. Valakit hibáztatni kell. Tudja, hogy igazságtalan. Nem érdekli.
A Yardnál nem látják szívesen.
Mrs. Hudsonnel jó teázni. Akkor őt kell vigasztalni. Nem törődik magával. Aztán témaelterelés. Igen, kényelmes az új lakása. Persze, a munka is jól megy. Lányok? Van pár. A sütemény? Finom, remek. Remek.
És lassan, nagyon lassan, már Sherlock lesz a Kötelező Udvariassági Kör, és a lábtörlők, a bérletek és a közvilágítás a tényleges téma.
Ámen. Ez megoldva.
Stamfordot viszont kerüli. Hátha nem veszi észre.
Gyűlöli.

- Tudod, van életem rajtad kívül – mondja a sírkőnek. – Minden, amit akarhatnék. Munka… minden. Ki tudnám már fizetni a kettőhuszonegybét, teljesen egyedül.
Úgy érzi, kegyetlen volt.
Kegyetlen egy márványlaphoz.
Nincs ott semmi más. A világon semmi más, csont, föld, kő.
- Ne vedd rosszul ezt. Én… még mindig hiszek benned.
Megköszörüli a torkát.
- Lassan elhiszem a halálodat is.

Szürcsöli a szemcsés, rossz neszkávét, és rájön, hogy ebben a pillanatban boldog.
Nem csak nyugodt. Nem csak megelégedett.
Minden tökéletes ebben a másodpercben. Hirtelen és teljesen hiába.
Nem érti, az univerzum egyáltalán miért pazarolja rá az áldásait.
Bármi jó, az lehetne jobb is. Bárminek örül, örülhetne jobban is. Volt már rá példa.
Két kávéscsésze lenne a pulton. Az egyikben erős fekete, duplacukorral.

Vett egy flakon sárga festékszórót. Úgy hordozza magával pár napig, mint egy bombát, aztán elmegy oda, ahol egy felirat elhallgathatatlanul ordíthat, együtt jajongva több száz másik névvel és emlékkel. A srácok odébb bringáznak, csak az egyikük ül magába roskadva egy oszlop tövében. Az arcába húzott kapucnival, terpeszbe dobott lábakkal cigarettázik. John újra és újra felésandít, ahogy dolgozik. Valami nem stimmel, van valami hihetetlenül zavaró és valószínűtlen ebben a figurában, talán az, hogy túlságosan beleillik a képbe, az elveszett fiatalság, egy generáció gubbaszt a mocsokba. Vonzza a tekintetét. Részvétet érez és undort.
HISZEK SHERLOCK HOLMESBAN!,
írja fel.
A fickó kiengedi a füstöt a fogai közül.
Bántóan éles amerikai akcentussal beszél:
- Ismered Sherlock Holmesot?
John csak ráncolja a szemöldökét.
- Felejtsd el.

Egy pokróccal a vállán kiül csillagokat nézni a Bart tetejére. Hát, a csupasz eget. Nem szól semmit, gondolatban sem. Mindene hallgat. Ha egy minimális esély is van arra, hogy Sherlock valamilyen formában még jelen van a világban, akkor úgyis érti.
Okosabb, mint az egész Mennyország együttvéve. Persze ő Istent is beleszámolná.
John elmosolyodik.

A buszút alatt Lodnon összemosódik, elmaszatolja az eső.
A homlokát az üvegnek hajtva néz kifelé. Nehéz a feje, elálmosodik.
Álmában Sherlock mosolyog.
Álmában Sherlock ajka édes, mint a méz.
Felriad.

- Szerinted mit tehet egy háziorvos egy túladagolsánál?
- Bármit, csak… bármit. A mentősök, azok kérdeznek. Benned megbízom.
John nem mond semmit. Nem mondja, hogy ő már nem bízik Razban azok után, hogy a nyakába akasztott egy pert.
Nem mondja, hogy igazából utál ide visszajönni.
- Nagyon-nagy szarban van. Remegett meg minden… azse tudom, ez mi. Biztos valami dizájner cuc. A többiek elszeleltek, nem akarnak balhét. Megértem, Timothy nem spanja senkinek.
- Hogy hívják?
- Timothy Carlton.
A kapucnis srác.
A földön fekszik, az oldalára borulva, felhúzott lábakkal. Lélegzik. Az arca furcsán viaszos tapintású.
Raz azt mondja, kint vár. John bólint, és gyorsan felnyitja a táskáját, aztán csak bámul a mélyébe.
Ehhez mentő kell. Ehhez valaki más kell. Ő már rég nem hisz abban, hogy bárkit is meg tud menteni.
Timothy felköhög.
- Hé, hallasz? Kórházba kell menned, sajnálom. Orvos vagyok, de… mit vettél be, Tim?
- A kórházban, a kórházban hazudnak. – Megpróbált feltápászkodni, John a karjánál fogva igyekszik visszarántani.
Nincs pulzusa.
Timothynak nincs pulzusa.
- Csak egy kísérlet volt. Nem kell így túlspilázni. Mentők… aha.
- A barátaid aggódnak érted! – csattan fel John.
- Nincsenek barátaim.
Elrántja a kezét.
- Tudod mid nincs még? Hát szívverésed!
Timothy csípőből lehajol hozzá, a pulóver nyakát egy mozdulattal lejjebb rántja. A bőre vakítóan fehér. Johnnak egy pillanatra elszorul a torka, aztán két ujját a verőérre tapasztja.
Timothy egy szót se szól.
Sherlock leszidná.
Hiszen egyértelmű volt, annyira egyértelmű volt mindvégig. John a falhoz fordul, színes és harsány és vakító betűk közt keres egy mondatot, egy régit, egy újat, és ott van, íme, Sherlock él.
A kezét a szájához kapja, lobognak a sárga betűk, megperdül.
Timothy már nincs ott. Mintha szertefoszlott volna.
Talán az is történt… szertefoszlott.

az alapul szolgáló kép (c) by

http://ihavebeensherlocked.tumblr.com

Utószó jogán

2012-01-16T12:49:00.004+01:00

BBC Sherlock, post-Reichenbach
Az ilyenkor kötelező "állok a sírodnál, és" jellegű hirtelen felindulásból elkövetett összegző novella.

„Veszélyes lehet.”
Igen, ezek voltak azok a szavak, amikkel Sherlock belerángatta őt az egészbe, ezek a szavak, amiket sosem hitt el neki, az egyetlen tényleges hazugság a sok színjáték között, veszélyes lehet, na persze, talán, „veszélyes”. Ez a kalandorok veszélye, a szerencsepróbálóké, őrülteké, barátoké, nem a katonáé. Nincs valódi rizikó, csak maga a rizikó, kellemes bizsergés a tarkón, felgyorsult pulzus, adrenalin, kockázat nélkül, halál nélkül.
Hisz a játék sajátossága, hogy soha nincs vége. Győztesek, vesztesek, visszavágók… újabb feladat. És persze Johnnak ez speciel több is volt, mint játék, az ő hajszáik, ügyeik… az ő afférjuk, erről egy szót se (senkinek), de ez volt az élete.
Az élet elveszíthető.
Az élet elvehető.
„Akárkié”, „bárkié”, de hé, a lényeg ez: Sherlock nem esett ezekbe a kategóriákba. Ő minden szabályt újraírt.
Csak, hogy megszegje őket…
- Lesz egy este – mondta a sírkőnek, a benne imbolygó torz tükörképnek -, idejövök, és kihantollak… aztán felpofozlak. És vissza az egész.
Várt.
Madarak csiviteltek az éledő lombokon. A forgalom zaja idehallatszott, autók, buszok, emberek… csupa harsány, obszcén, groteszk, élő lárma.
Várta, hogy Sherlock felnevet.
Mélyről, a sír fenekéről.
Mert ez egy rossz vicc volt. És Sherlock mindig nevetett a félresikerült beszólásain, őszintén vagy kárörömmel, de a lényeg, ez az új Sherlock, ez a… halott Sherlock… ő sem különbözhet a régitől.
A régiektől.
Az eset óta napról-napra új Sherlockok születtek. Nem csak a médiában, hanem itt… legbelül. Nem a kétely hívta elő őket, hanem az emlékezés. Az izgatott, hadaró kamasz-zsenit. A mogorva bölcset. A hasznavehetetlen, hisztérikus primadonnát. Azt a komplett seggfejt. Azt az egyetlen és igaz barátot, akivel örökre összeszövetkeztek.
John halála kétségkívül a jussa valamennyinek, de megérték volna az életet is mind, ezt az életet, a gyászhomályú, fojtó létezést, ahol az órák, a percek csak múlnak, csak múlnak, csak múlnak, egy robbanás, lassított felvételben, visszafelé játszva, önmagába roskad.
Egy ólomgolyót cipelt a szíve helyén és valami makacs, keserű gócot a koponyájában. Minden csak húzza lefelé, lefelé jaj zuhan mint minden este és felriad az álom végtelenített folytatására.
Nem csak azt vesztette el, ami volt, azt is, ami lehetett volna. Csupa apróságot, dolgokat, amiket igazából már megtett, és amit még meg kellett volna tennie, utoljára, búcsúzóul, útravalónak. Ezt: elmondani neki, hogy hihetetlen. (Hogy ez fogja a vesztét okozni.) Kakaót készíteni, együtt felhörpölni csendben. (Csend.) Megveregetni a vállát a nehéz időkben, és ottfelejteni a kezét. (Felejteni.) Nevetni együtt fulladozva (amíg még kapnak levegőt), leélni egy életet együtt vagy csak két átkozott perccel többet, hogy elmondhassa… csak amíg megvigasztalja, hogy ne könnyezve bukjon alá, csak amíg azt mondja, „talán igazából nem is fáj” (a zúzott csont, a beton, a tompa csattanás).
Valahogy mégis arra jutott, hogy a jövő felé kell menetelnie, bicegve persze, már megint. A jövőbe, és ennél nincs kegyetlenebb, hiszen ott nincs Sherlock, és nem lehet még csak nyoma sem, hiszen mindaddig az csak múlt, erőltetett, gyáva nosztalgia amit magával cibál, pedig túl-kell-lennie-rajta, mindenki ezt mondja, Sherlock is ezt akarná (egy frászt), ez a parancs, katona, és oké, jobbra át, egy-két-há,

de becsapta őket.

Bárhol járt is, bármi történt, volt egy fedezéke. A leginkább a Buckingham palotára hasonlított, az elmosódott emlékezés részletkülönbségeivel. Szükségszerű asszociáció, Sherlock mindig elmepalotának hívta.
Zene szólt. Egy ődöngős, ócska, régi sláger, ami a rádióból búgott elő egy közömbös reggelen amíg ő pirítóst vajazott és Sherlock a konyhaasztalon gubbasztott, énekelve, és ő baromira meglepődött, honnan tudja mégis a szövegét de aztán már együtt kornyikáltak, szándékoltan eltúlozva, és rögtönzött ritmust doboltak hozzá a kanalakkal. Szóval, itt folyton ez a szám megy, lefojtva, különös, idegen zörejekkel, és ők a díszes, bizonytalan színű kanapén ülnek. Várnak, de pontosan tudják, hogy ezúttal senki sem lép be az ajtón, a legkevésbé Mycroft, neki nincs helye itt.
Sherlock azt a lepedőt viseli, csak azt, és nem tiltakozik, amikor John lecsúsztatja a válláról, arca, ajka rezzenéstelen, csak a tekintete kérdő és a fehér lepel az ölébe hull, de ez sem elég, John egészen megfosztja tőle, térdig, bokáig, padlóig, a megsemmisülésig suhogva zuhan (ne gondolj erre), és ő végigfuttatja ujjait Sherlock kulcscsontján, annak törékeny ívén és a levegőt visszatartva néz végig a pompás és meztelen testen.
Ha bárkinek is mesélne erről a rituáléról, minden bizonnyal tiszteletlennek tartanák, pedig nincs még ilyen hódolat, alázat, csodálat; ez csak egy főhajtás, előre görnyed és ajkát egy pillanatra Sherlock márványhideg bőrére tapasztja, ezer kihűlt, elparázslott pillanatig.
- Elmondtam-e valaha – mormolja -, hogy mennyire gyönyörű vagy?
- Nem – somolyog Sherlock -, talán ezt az egyet még nem mondtad.
- Pedig tudnod kell. – Egy csók selymes, feszes hasára, aztán keskeny, kecses kezére, szemét lehunyja ahogy Sherlock végigsimít az arcán, valahogy már előtte térdel és barátja, mindene úgy cirógatja a homlokát mintha felkenné valami titkos, láthatatlan olajjal.
- Mire is mennék a bloggerem nélkül?
- El kellett mesélnem a történetedet… úgy, ahogy tényleg történt… csak én tudom de mind tudniuk kell, az összes hülyének el kell hinnie hogy léteztél, hogy te, tényleg, léteztél….
Sherlock hüvelykujja a száján. Fuldoklik. Sherlock illata. Valami díszes üvegű, kék aftershave, sosem olvasta el a nevét és sosem hitte hogy egy ilyen férfias, metsző illat ennyire beindítja majd. Ez lesz az első, amit elfelejt. Az arcszesz, a füst, a vegyszerek és a boldog vágy illata.
Sherlock nevet, ő a térdét csókolja, azt suttogja:
- Mióta? Mióta tudod, hogy szerelmes vagyok beléd?
- És te? – dorombolja, a hangja bársonyos, mély, simogató, messzi, visszhangos.
- Amióta nem mondhatom el – pislog rá fel, a könnyektől megfakul a kép, a torka elszorul, a gyomra görcsbe rándul, már érzi a szél hidegét, a földszagot, egy elmosódó, fekete tükröt lát amiben saját roncs alakja remeg, a sírkő, Sherlock pupillái. – Amióta halott vagy!
John megint Ott térdelt és megint távol mindentől amit valóságnak és jelennek hívnak.
Hiszen az elviselhetetlen.
- Oké, tessék, kimondom – sóhajtott, és átkarolta magát, fejét leszegve dülöngélt. – Igazad volt. Mindig. Veszélyes lehet ennyire szeretni valakit. Ó, Istenem, igen.

Fátum

2012-01-01T23:09:00.000+01:00

Ismeritek az Assassin's Creed című játékot? Én nem igazán, az egyik szereplő sorsa mégis különösen megfogott. Malfatto múltjáról gyakorlatilag semmit nem tudunk, így amikor Carlo megkért, hogy karácsonyra lepjem már meg egy történettel őróla, teljesen szabad kezet kaptam. Szóval, ez most egy reneszánsz Hasfelmetsző Jack elképzelt élete.
mediterrán jelleggel.

Fénykorszak, fényidővel ezelőtt, minden ébredezett. A világ az égig nyújtózott, aztán felnyitotta szemét. És a kékség elvakította.

Róma színaranyból. Róma napsugárban. Róma tündökölt ezernyi ember gyémántos gondolatainak izzásában.

Ez volt a kor, amelyben Malfatto élt és pusztított.

A tizenhatodik gyermek volt a családban, és a második túlélő. Torre Arlo Malfatto névre keresztelték, azután pedig megfeledkeztek róla. A dajka táplálta és nevelte, ahogyan az összes többi csecsemőt is, a tanító bölcs tudományokra okította, ahogyan az összes többi tanulót is. Jó esze volt, de ez nem sokat számított.

Egyvalamivel tűnt ki különösebben: a szépségével.

Tizenkét éves koráig a Szent Agostino templom kórusában énekelt. Ahogy ott állt a karzaton, hófehér ruhában, a gyertyák lobogásában, sok csodaszomjas lélek vélte úgy: valamely kőangyal öltött emberi alakot. Testének márványába egy titokzatos mester keze az isteni tökéletesség vonásait véste, haja vad aranyszínben lobogott, szeme zölden fénylett, mint a titkok. Kellem és báj tömjénfüstként övezte alakját, és ezért imádója is akadt, rengeteg. Úgy rajongtak érte, mint egy szentért, olyan néma odaadással. A kórus vezetője ragaszkodott hozzá, hogy a műtétet még idejében végezzék el, és így megőrizzék Malfatto kecsét és hangját az örök ifjúságnak.

A szüleinek más tervei voltak. Jövedelmezőbb tervei. Úgy gondolták, a legjobb, ha kiházasítják. A La Forgia család egyetlen leánygyermekét szemelték ki számára: ám meg kellett várni, hogy a gyermek napjai beteljenek, és átessék első havi tisztulásán.

Malfatto addig is tanult, a leginkább pedig a természettudományok érdekelték. Itta a szavakat, falta a könyveket. Orvos lett. Egészen kiváló doktor, és a família áldását adta tevékenységére: egy elszegényedett nemesi család sarjainak bizony munkát kell találnia.

Élvezte a betegségek gyógyítását, de még inkább élvezte kutatásukat. Boncolt és kérdezett, elmélkedett, kutakodott. Foglalkozása lázas örömmel töltötte el, és úgy gondolta, semmi egyébre nem vágyik, elég, ha idejét a rézmozsárnál töltheti, csontváz növények száraz szirmait őrölve, megismerve áldásukat és mérgeiket.

Akkor aztán elérkezett az idő, hogy végre megházasodjék. Bár ő mit sem tudott róla, a nagy eseményt hosszas vita előzte meg: La Forgiáék egyre halogatták a menyegzőt, mert anyagi helyzetük jelentősen javult, és úgy gondolták, talán jobb partit is találhatnának leányuk számára. A Malfatto családtól viszont elpártolt a szerencse, ők tehát sürgették a nászt, az adott szó feloldozhatatlanságára hivatkozva. Dúlt a harc, az évek szöktek. Letizia La Forgia tizenhét éves volt, amikor bemutatták Torre Arlo Malfattónak.

A jeles eseményre egy álarcosbálon került sor.

Rügyeztek a fák.

- Aztán csak ügyesen – vigyorgott a lomha, kócos Arrigo Malfatto, az idősebbik fivér. Egyre igazgatta jelmezét, a csipkéket, a gyöngygombokat, fordult, pördült a homályos, görbe tükör előtt. Torre leszegett fejjel állt, és a kezében szorongatta a maszkot, amit erre az alkalomra készített. Úgy gondolta, jó mulatság lenne, ha a doktorok pestisálarcát formázná meg. Kormozott üveggel takarta tekintetét, és szempillákat pingált fel az álarcra. Egyre inkább úgy érezte, hogy keze munkája ügyetlen, ötlete bárgyú, de mégis örült, hogy valamivel eltakarhatja pírban égő arcát. A pompás, aranyos-zöld ruha szűk volt, az új bőrcipő kényelmetlen, a levegő forró és fullasztó a parfümök párájától. Arrigo erélyesen hátba vágta, és belökte a terembe.

Virágokkal ékesített, kör alakú csarnok volt, zsúfolásig színes, felismerhetetlen és idegen alakokkal. A fiú egy darabon kétségbeesetten kóborolt, aztán az anyja karon ragadta, és a maszkja alól azt sziszegte:

- Táncolj! Ott, a kör közepén, fehérben, macskaálarcban, az a La Forgia lány. Táncolj vele!

Malfatto kővé dermedve állt. A zene, a lárma csitulni látszott, elmosódott a gyertyák lobogása, a terem képe: onnantól és mindörökre egyedül Letiziát látta.

Letizia… hosszú, leomló, uszályos ruhában, ahogy felemelik, fel és egyre fentebb; éjzuhatag haja örvénylik, vonaglik, remegnek a belészórt sápadt virágok. Arcát alig takarja a maszk, bőre halványan fénylik, mint a hold, vértelen ajka apró és durcás, homályos bágyadt, kék szeme. Minden mozdulata alélt, elegáns: fogoly hattyú, elejtett múzsa, vékony, vézna kezei szárnyakként rebbennek. Letizia…

Akkor Malfattót megint megragadta valaki, és húzni kezdte maga után: egy barna lány, csupa mosoly, csupa kacagás, belékarolt és azt mondta:

- Ha már a nevét nem tudhatom, legalább azt árulja el az úr, ugyan kit ölt meg a szépségéért! Mert szép, tudom én, és azt is tudom, hogy ezért fizetni kell!

Nevetett, és tovaillant. Forgott a tánc, egy perdülés, egy arc, egy élet, valaki, és elsuhan, többé nincs. Beljebb és egyre beljebb, a kör közepe felé, előre kiszámolt lépésekkel, óvatos és lassú, mintha a jégen járnál.

Végül elérte Letiziát. Mintha egész életében minden lépést azért tett csak volna meg, hogy most vele táncoljon, mintha minden lélegzetvétel azért lett volna, hogy most felsóhajthasson:

- Méltatlan e kéz, mely kezét érinti!

- Nem oly méltatlan, ha nekem ígérték. Messer Malfatto, ugye?

- Kegyed szolgálatára, örökre!

- Éjfél, éjfél! – kiáltottak mindenfelől. – Le az álarcokkal, le az álarcokkal!

- Azt hittem, öregebb.

- Nekem pedig senki sem szólt, hogy tündérek gyermekét vezetem oltárhoz.

Letizia végigmérte, aztán keserűen elmosolyodott. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy Malfatto mosolyogni látta.

- Ne nekem udvaroljon, ezt a házasságot atyám szerezte. A holnapi viszont látásra, signore. Remélem, családjaink békében élnek majd.

- Ott leszek! – kiáltotta szenvedéllyel, és mélyen meghajolt.

Kábultan lépkedett az oszlopokhoz, és forró homlokát nyugtató márványukhoz szorította. Szédült és reszketett; száraz ajkai egyre formálták az imádott menyasszony nevét, Letizia, Letizia, és soha semmilyen muzsika nem hangzott még szebben.

Arrigo türelmetlenül megrázta.

- Rosszul vagy talán?

- Ó nem, nem… csak úgy érzem, tagjaimból kiszállt az erő, olyan… - elhalkult, és a válla felett hátranézve a táncolókat figyelte.

Arrigo göcögve nevetett, zsebkendőjét a szájához szorítva:

- Az erődre, arra pedig szükség lesz, édes öcsém!

- Hogy értsem ezt?

- Torre, Torre, hát nem tudod, minek az estéje van ma, és melyik este lesz a következő? Tán van róla fogalmad, mihez kezdesz a nászéjszakán?

Malfatto pirulva félrefordult, és azt suttogta:

- Utódokat nemzek.

- És mégis hogyan? – röhögött fivére, és megtörölte homlokát. A nehéz öltözet izzasztotta, sötét haja csatakosan összetapadt. – Azt gondolod talán, hogy erre megtaníthatnak a tudós könyveid? Csak a tapasztalat lehet tanácsadód! Figyelj hát rám… az a hölgy ott, látod? Ő Amaranta Naccarato. A segítségedre lesz.

Az ifjú elborzadva mérte végig a felcicomázott öregasszonyt, aki legyezőjével intett felé.

- Ezt mégis hogy érted?

- Amaranata Naccaratót mindenki ismeri. Övé a legnagyobb s legpompásabb bordélyház egész Rómában! Na, mire fel ez a megrökönyödött pillantás?

- Mi lehetne irtóztatóbb bűn, mint elfogadni a piacra kínált gyönyört?

- Hogy lehetne bűn bármi, melyben örömöd leled?

- Ha vétkemben örömöt találok, annak megátalkodottság a neve.

- Sokat kell még a világról tanulnod, fiú! Engedd, hogy segítsünk. Hiszen ez így természetes. Lásd ez urakat mind itt a teremben: nem így cselekedtek valamennyien? Nászestéjük előtt felkeresték a szerelem mestereit, hogy tanuljanak tőlük. Azzal az okos fejeddel ezt talán megérted, ez is csak iskola! Van, aki korábban kezdi a tapasztalatszerzést, de hidd el, valamikor még a király is elfogadta a kéjnők kegyeit, hogy időben erős utódot nemzhessen! Holmi semmi kis parasztlánnyal henteregnél inkább, csak mert az ingyen van? Na ne légy olyan csökönyös, ne hagyd szégyenben családjaink!

- Sosem hallottam még arról, hogy efféle… kötelességeim lennének.

- Kérlek! – horkantott Arrigo, és elkezdte öccsét a türelmetlenül toporgó Amaranata felé taszigálni. – Ez egy olyan titok, amiről mindenki tud, és amiről ezért mindenki hallgat. Gyóntatóatyádnak sem kell megvallanod. Hagyomány ez, örökség. A rítus apáról fiúra száll, fivérről fivérre. Bízz meg bennem, és fogadd ezt az ajándékot illő alázattal!

- Uraim! – hajolt meg előttük Amaranata, és szélesen elmosolyodott. A fogaira bíbor rúzs tapadt. – A fizetség busás; királyként szórakozhat az éjjel. Fáradjon velem.

- Kérem, nekem még nem igazán volt részem ilyesmiben – suttogta Malfatto, és zavartan nézett körbe a pompás palotában. Groteszk díszletnek látta, templomok, királyi lakok megcsúfolásának, és mindenekelőtt: kongóan üresnek.

- Ha értesüléseim pontosak, éppen ezért van itt. Ne féljen, a lányaim majd gondját viselik. Ma éjjel ön az egyetlen vendég. Mindannyian a rendelkezésére állnak.

Amaranata kettőt tapsolt, és kinyílt előttük egy súlyos, kétszárnyú ajtó. Oszlopcsarnokos helyiség várta őket itt is, de ezek az oszlopok szikrázó vízből törtek elő. Sudár leányok egy csoportja andalító, illatos olajat öntött a medencébe, középen pedig, egy apró szigeten öt gyönyörű nimfa várakozott lenge, áttetsző selyemben. Egy elefántcsontból faragott, brokátba burkolt heverőt álltak körül, és a hárfa léha dallamára ingadoztak, testük együtt vonaglott a fáklyák lassú tüzével.

Amaranata lesegítette Malfatto köpenyét, majd közel hajolt hozzá:

- Szédítse bor, bágyassza mámor. Csituljon a szellem, daloljon a szív. Jó mulatást, uram! – ezzel betette mögötte az ajtót.

A kulcsot a zárban feledte, így esett, hogy amikor pár órával később arra járt, egy egész seregnyi vihogó süldő leányt látott ott leskelődni: a kurtizánok éppen az utcára igyekeztek, csak az egyikük úgy döntött, mégis csak bekukucskál megtudni, mire fel ürítették ki éjjelre az egész házat. Akkor azt kiáltotta a többieknek: „nővérkéim, nővérkéim, nézzétek csak: Isten szent angyala az égből közénk hullott, és barátnéink most ismét a Mennybe viszik!”

- Hess, lányok, ha munkátoknak értéke volna, most ti kényeztetnétek! – vágott közéjük Amaranata a legyezőjével, mire riadtan félrerebbentek. Megesett rajtuk a szíve, és megenyhülten kérdezte: - No azért mondjátok: jól mulat-e messer Malfatto?

Csak vihogás érkezett válaszul, így hát maga is belesett. A lecsupaszított istenfi a heverőn feküdt, szájába bort csorgattak, mely végigfolyt mellkasán, szőlővel etették, simogatták, becézgették. Ő kábultan felvetette pilláit, és az egyik lányt az ölébe húzta, csókolta nyakát, keblét; a többi féltékenyen karolta át, lábaiba kapaszkodtak, kezét fogták.

Amaranata elégedetten bólogatott.

Az emlékezetes kiképzésnek hála, a nászest után Malfattoék hamarosan gyermekáldásban részesültek. Letizia inkább átoknak érezte: rosszullét fogta el mindultalan, szédült és ájuldozott. Ragaszkodott hozzá, hogy minden reggel eret vágjanak rajta, és Malfatto vakon engedelmeskedett. Úrnőjének vérét egy ezüst edénybe csorgatta, aztán gyógyító növények nedvét kente a sebre, bekötözte, csókjával illette. Letizia fehéren és unottan hevert az ágyban, behúzott függönyöknél, teljes sötétségben. Összegömbölyödött, és nézte ezt az ismeretlen sziluettet, ezt a lelkes és bosszantó bolondot.

- Ha fiú lesz, teljesítettem a kötelességemet – suttogta rekedten.

- Hogyan nevezzük majd? – mosolygott rá Malfatto, és összefűzte ujjaikat. Letizia elhúzta a kezét, és a fal felé fordult.

- Ugyan mit számít? Ráérünk még azzal. Hagyjon magamra.

Malfatto fejet hajtott, és lábujjhegyen kiosont. Letizia után szólt:

- Torre!

- Igenis?

- Azzal hintse meg a virágokat – intett az edény felé, majd arcát a tenyerébe temette. – Szebben nőnek…

A hónapok múltával egyre ingerlékenyebb és egyre gyöngébb lett. Nem állhatta maga körül a szolgálókat: az egyik csámpás volt, a másik ügyetlen, a harmadik lassú.

Malfatto minden reggel kifésülte a haját, lepergette az éjsötét tincseket ujjai között. Tiszta pongyolát húzott rá, és friss virágokat szedett a réten, esténként pedig, amikor alkonyba borult az ég, átkarolta és történeteket suttogott neki és a gyermeknek, színes és szép meséket. Amikor Letizia elaludt, és Malfatto csak lassú, egyenletes légzését hallgatta, néha úgy érezte, sírni tudna a boldogságtól. A csillagok csorgó, sárga fénye szitált be az ablakon, és ha kezét asszonya hasára simította, érezhette a kicsi életerős rúgásait.

A napon, amikor Matteo Malfatto született, apja sokáig volt távol. A végtelen, napfénybe nyújtózó réteket járta, verbenát, cickafarkfüvet, kutyabengét és bodzavirágot gyűjtött. A városba érve, karján a kosárral, még elmerengett, vigyen-e valami meglepetést Letiziának: egy szép csattot talán, vagy édes gyümölcsöket. Egyszerre összeütközött egyik szolgálójukkal, aki úgy futott, hogy még a szoknyája szegélyét is felmarkolta.

- Nem hallotta?! – kiáltotta. – Nem hallotta az úr? Már órák óta nála van a bába! Siessen, siessen!

Malfatto rohant, ahogy sose rohant még, a szobába beesve térdre hullott, és megmarkolta Letizia kezét.

- Itt vagyok, itt vagyok… - lihegte, és fejét a vállára hajtotta.

- ...benedictus fructus ventris tui, Iesus. Sancta Maria, Mater Dei…

Nehéz, fémes illat töltötte meg a levegőt: az erőlködés és a halál illata. Malfatto lassan feleszmélt, felesége sápadt, verejtékben fürdő arcába nézett, remegő szájára, fennakadt szemeire. Az asszony görcsösen szorította gyöngyös rózsafüzérét a keblén, és a takaró csurom vér volt.

- Itt vagyok… Letizia, itt vagyok, ne féljen…

- …ora pro nobis, peccatoribus, nunc, et in hora mortis nostrae…

A dajka, kendős, füstös asszony, egyre kétségbeesettebben kiabált:

- Lélegezzen, kedveském, lélegezzen! Jaj, jaj, jaj, Szűz Mária, segíts!

- Et in hora mortis nostrae…

- Megjöttem, nem lesz semmi baj, minden rendben van, Letizia, Letizia…

- Ne adja fel, nagyságos asszony, ne!

- Mortis… in hora mortis…

- Letizia, tiszta szívemből szeretem magát! – zokogta Malfatto, és arcát ismét a vállába temette, könnyeivel áztatta, és csöndes, elfojtott sírásába a bába jaja vegyült:

- Annyira nagyon szép volt! Túl szép volt, hogy éljen!

- Hiszen még… hiszen… - elhajolt kedvesétől, szemébe nézett; és azok a szemek többé semmit nem láttak, a szentolvasót markoló ujjak elernyedtek.

A bába lepedőbe burkolta Matteo holttestét, és átnyújtotta atyjának. Ő némán figyelte a csöpp kis lény arcát, szederjes ajkait, hunyt szemét, ökölbe szorult, piciny ökleit. A köldökzsinór fojtotta meg. Csak át kellett volna vágni…

Felemelte a fiát és magához ölelte. Ringatta, babusgatta.

Gyönyörű gyermek. Letizia vonásait örökölte, és halott volt az első lélegzetvétele előtt.

Üvegkoporsóba temettette őket, ezernyi virággal. Lobogó feketében állt sírjuk felett, és nézte, ahogy a föld bekebelezi őket mindörökre. Kiáltani akart Istenhez, fel, a nagy égbe, de tudta, hogy az Úr többé nem hallgatja meg. Megismerte Istent, és megtanulta a leckét: a Jó Pásztor elpusztít mindent, ami szép, ahogyan ezek a virágok is elhervadnak, úgy lesz az enyészeté idejekorán és elkerülhetetlenül a gyönyörű és az ártatlan.

Amikor hazaért, őrjöngve körözött a roppant ház üres, némán ásító szobáiban, még Letizia parfümjétől terhes a levegő, lepedője az erkélyen szárad, Matteo játékai előkészítve: egy kis falovacska a sarokban, csörgő és az apró ruhácskák. Mesteremberek képei függnek a falon, művészi keccsel díszítenek mindent, hogy szép legyen, hogy halandó legyen, és érezte, ezt képtelen elviselni.

A laborjába rohant, a pincébe, feldúlta jegyzeteit, kémcsöveit összetörte, egyenként szaggatta ki a könyvek lapjait. Megragadott egy üveget, és fuldokolva nézte, görnyedt háttal. Keze remegett. Akkor felordított, és az arcába fröcskölte: vitriol volt, és azt a pusztító, olthatatlan tüzet adta meg neki, mellyel szerelme és haragja lobogott. Csontig lemarta magát, hogy fogai elővillantak arca bal oldalán, a roncsolt húst csomókba rántotta, kiperzselte egyik szemét, elszenesítette homlokát.

De élt.

Malfatto még mindig élt.

És megértette, miért.

Aznap éjjel felkereste a bátyját. Hogy házához akadálytalanul juthasson el, felöltötte azt a régi pestisálarcot, bárhogy fájt is, fejébe kalapot húzott, gondosan felöltözködött. Felosont hozzá a párkányokon, bekopogtatott ablakán.

- Mi ez a maskara? – nevetett Arrigo, a szép Arrgio, és Malfatto mosolygott, bár ő ezt nem láthatta.

A kandallónál ült, mint minden éjjel, köntösben, és borozgatott. Beengedte az ablakon öccsét, aki tenyerébe vette az arcát, és szemébe meredt, mely olyan eleven smaragdként izzott, mint az övé, mint az övé egykoron.

- Bátyuskám – mondta, és Arrigo megremegett, mert a hangja olyan eltorzultan szólt.

- Miféle tréfa ez? Egészen megrémítesz!

- Drága bátyuskám, apánk szépségének tolvaja… - a hajába túrt, a vad, fekete fürtökbe, aztán feltolta a maszkot homlokán, és rávigyorgott, Arrigo pedig üvöltött, de nem sokáig üvölthetett. Malfatto előre hajolt, csókot lehelt ajkaira, és kreccs, egyetlen mozdulattal kitörte a nyakát. Aztán egy fahasábot vett fel a kandallóból, a bőrkesztyű megvédte kezét az izzó parázstól. Előbb a cifra köntöst gyújtotta meg bátyja holttestén, aztán a gazdag kárpitokat a falon, és kirohant a folyosóra, és égtek már a virágok is, és az egész csodás, csodás, csodás villa, és az egész csodás, csodás, csodás éjszaka.

Karjait maga köré fűzve ballagott. Az utcák néptelenül ásítottak, a hold a sűrű viharfelhők mögé rejtezett. Egyszerre megszólította egy utcalány:

- Csak nem maga az, Malfatto úrfi? Nincs kedve hozzám bújni egy ilyen csúnya, hideg éjjelen?

Ő gyorsan az arcába húzta a maszkot, csak azután mert megfordulni. A lányzó nevetett. Keble kibuggyant a szoros fűzőből, haját két csigába tekerte fel, sminkje leázott a kitartóan kopogó esőben. Pára porzott fel az utakon. Malfattónak úgy tetszett, minden zokog: a kurtizán is, fekete tuskönnyekkel.

- Miféle maszk az? Ó, értem én! Hát akkor nem mondom el senkinek, hogy nálam járt!

Nem fog sírni többé.

Semmi sem fog fájni többé.

Beteljesedik.

A falhoz szorította, csak egy pillanat volt. A hosszú tőr a gyomrában… a tüdejében… a szívében… úgy sikított, átharapta a nyelvét… olyan nagyon sikított, mint akkor este…

Vér és gyönyör, halál, szerelem, a kezét tisztogatva egy vízköpő alatt arra gondolt, ezek mind annyira összefüggenek. Minden világos már, kristálytisztán érthető.

Megtalálta a helyét, célját, küldetését.

Tudja, mire rendeltetett.

Arrigónak biztos igaza volt. Ha tévedne (bár ennek még a gondolata is nevetséges), ha tévedne, akkor nem élvezné ennyire.

No lássuk csak… öt meg négy, az kilenc… akkor vegyünk el egyet…

Diminuendo

2011-12-27T17:02:00.004+01:00

A Game of Shadows egyik jelenete sehogy sem hagyott nyugodni - ez pedig a hírneves ["who taught you to dance?" "you did" párbeszéd], egyértelműen.
Jó hír: A novella a film megtekintése nélkül is tökéletesen érthető...
Rossz hír: ... viszont úgy indokolatlanul nyálas.

Különösen fárasztó éjszakám volt. Sehogy sem jött álom a szememre, így elővettem legkevésbé kedvelt olvasmányaimat, és a pislákoló lámpa remegő sugaránál, bágyadtan meredtem lapjaikra. A szavak értelme nem hatolt el fásult tudatomig, félredobtam az egyik kötetet, felemeltem a következőt. Hadakoztam a különös, kusza sorokkal, újra és újra átfutottam őket. Bár éberségem egyre lankadt és béketűrésemet is próbára tette ez a furcsa harc, az áhított enyhülés csak nem érkezett. Felálltam, járkáltam, csináltam pár gyakorlatot. Aztán visszafeküdtem, forgolódtam, dobáltam magam. Szorosan lehunytam a szememet, és egzotikus, vad tájakat képzeltem magam elé, India dzsungelét, ám ehhez az emlékhez akaratlanul is társult a vér és a halál bűze, a verejték mely végigcsorog a homlokomon, kalapáló szívem – felpattant hát a szemem, majd szorosan lezártam újra, kezemet ökölbe szorítva. Anglia lankáit láttam, a szitáló ködöt és gyöngéd napsütést, virágmezők ringató magányát.
Épp elandalított volna ez a látomás, ám ekkor éles fájdalom nyilallt a vállamba. Felszisszentem, régi sebemhez kaptam, aztán felemeltem zsebórámat az éjjeliszekrényről. Hajnal három óra múlt pár perccel; reménytelenül sóhajtva dőltem vissza dunyhámra, félresöpörtem a kemény könyveket. Álmosan és vigasztalanul meredtem a plafonra, elkínzott agyvelőmben dühödt gondolatok lüktettek. Tenyeremet a homlokomra simítva mélyet sóhajtottam, és csak vártam. Az óra csökönyös percegésében egyszerre meghallottam az Álomúr közeledő lépteit, és elmosolyodtam: gyerekkoromban vártam így mindig a jöttét, és most öntudatlanul is kinyújtottam kezemet, hogy karon ragadjon és elvigyen az ismeretlen tartományba, ahol mind vakon bolyongunk éjjelenként, zárt szemeink mögött káprázó világokat látva.

Abban a pillanatban éles dallam pattant fel, ugrált, szökkent és kacagott vadul. Felültem, és ismét az óráért kaptam, rámeredtem, aztán káromkodva felültem. Nadrágot húztam, hálóingemet belégyűrtem, mezítláb siettem le a nyekergő falépcsőn. Tudatom még kótyagos volt, haragom annál éberebb. Valósággal rátörtem Holmesra a nappali ajtaját.

Barátom a kandalló előtti tigrisbőrön hevert, ingujjra vetkőzve, és álmodozva nyűtte a húrokat, pipájából lankadt füst pöfögött.

Hosszas gyötrődésem talán megmagyarázza ésszerűtlen viselkedésemet: bevallom, táncolni kezdtem, mint egy őrült. Rum-ca-ca, rum-ca-ca, a ritmusra léptem, toporogtam, dúltan vigyorogva, és Holmesnak még így is eltartott egy darabig, amíg jelenlétemet észrevételezte. A játékot nem hagyta abba, de felült, és félrebiccentett fejjel figyelt.

- Talán zavarom, kedves doktorom? – kérdezte végül.

- Szó sincs róla! Én csak itt táncolok! Abba ne hagyja, az égre kérem – soha jobb alkalom egy szép keringőre!

- Már megbocsásson, én ezt semmiképp se nevezném keringőnek.

- Hurrá a waltznak! – kiáltottam. – Holnap úgyis korán rendelek! Hatra már ki kell mennem egy idős hölgyhöz, hát mulassunk most, amíg még nem késő!

- Idáig csak saját szerzeményeimről nyilatkozott lekicsinylően, ha a nagyok műveit játszottam, azzal nem volt problémája. Úgy tudtam, kedveli Chopin munkáit!

Gúnyolóan vidám trilla következett, mire én felszökkentem. Ő lassan már bosszúsabbnak tűnt, mint jómagam.

- Rám ne fogja ezúttal, hogy megzavartam az álmát! – morogta. - Látom, hogy nem is aludt.

- De nem ám! – nevettem. – Tudja, az jutott eszembe, eladom az ágyamat, és veszek helyette egy gramofont.

- Ez egyáltalán nem vicces. A szánalmas toporgása is inkább riasztó, mint humoros.

Sértett büszkeséggel roptam tovább, mire végleg megelégelte a dolgot, és leengedte a stradivarit. A csöndet csak egy pár pillanatig élvezhettem – hamar a lemezjátszónál termett, és feltett egy egész tucat keringőt. Leforrázva álltam, nem tudván, sírjak-e vagy nevessek, ő pedig gálánsan meghajolt felém, és a kezét nyújtotta.

- Uram?

- Ez a tréfa egyáltalán nincs kedvemre!

- Fel nem foghatom, hogy érhetett el akkora sikereket a szebbik nemnél – dorombolta -, miközben ilyen ügyefogyott a parketten! Tessék, helyezze a kezét a derekamra. Így. A másik kezét ide… ne szorítsa, csak finoman. Érzi a dallamot? – halkan dúdolta: - Tralla-la, tralla-la, akkor most bekapcsolódunk. Egy-két-há, gyerünk. Ó ne, ne a lábamat nézze. Rám se nézhet. Szemelje ki magának a szoba egy távoli pontját.

Az ablakot választottam – láttam, hogy lassan virrad, az ég alja zöldesen derengett.

- Van köztünk egy láthatatlan határvonal – suttogta Holmes –, azt kell átlépnie.

Szorosabban vontam magamhoz, és igyekeztem a kellő pillanatban lábujjhegyre állni. Azt hiszem, azt a bizonyos vonalat csak titokban lehet átlépni.

Mire az utolsó ütemek is elhaltak, már világoskéken ragyogtak a felhők, és Holmes a vállamra hajtotta a fejét. Bizonyosan elfáradt ő is.

- Látja – mondtam-, ez lesz az én bosszúm, ha nem hagy nyugtot nekem.

- Revanche? – motyogta.

- Bizonyára rettenetes tanítvány vagyok. Minden hasonló alkalommal kénytelen lesz tovább okítani.

Nem felelt semmit, csak mosolygott, aztán kibontakozott a karjaimból, és macskásan nyújtózkodott.

Egészen elfeledkeztem az esetről, amikor egy hét múlva, pontosan ugyanazon a napon (és ugyanabban az órában) álmodó, ringó dallamok vertek fel. Párnámra könyökölve, a sötétségbe meredve hallgattam az epekedő, finom zenét. Elmosolyodtam, és megcsóváltam a fejemet. Úgy döntöttem, kivárom, amíg elhallgat. A muzsika viszont nem szűnt, és valahogy úgy tűnt, mintha az ablakom alól szólna. Lassan álomba merültem, és ott is egyre sírt és könyörgött.

Aztán egyszerre csend lett – és a Baker Street hosszú hónapokra elnémult.

Infinitív

2011-12-14T01:05:00.000+01:00

Bár anno meglehtőst vegyes szavazatok érkeztek arra vonatkozóan, hogy szeretnétek-e elvont South Park ficekkel összefutni itt, ezt a történetet meg kellett írnom mert

hetek óta bennem van
félek meg fogok őrülni ha nem fuldoklom egy kicsit a tintában

tehát kérlek fogadjátok szeretettel ezt a szikrácskát, pillanatnyi felvillanást, és türelem, lassan összerántom magam a Koffein 12-höz is.

Zsibongott a Pokol. Fémes lárma, csikorgás, csontzene és macskajaj, minden, amit el tudsz képzelni.

Kennynek egyáltalán nem tetszett.

Tenyerét a fülére szorítva üvöltötte át a szenvedés jajongó kakofóniáját:

- Ez nem stimmel, miszter!

Az ügyintéző (tipikus nyakkendős forma, kopaszodik, mosolya behízelgő, szemei hályogosak – na igen, vak, és görbe ujjaival egyre matat a zizegő papírlapok között, minek?), tehát az ügyintéző fejcsóválva felelt:
- Sajnálom, ez nem az én hatásköröm – hangja remeg és nyekereg.

Kenny kisöpörte szőke haját a szeméből, egy szokásos és értelmetlen mozdulattal. A vértől összetapadtak tincsei, a fémes szag felkavarta a gyomrát.

- Nézze. Tizennyolc éves vagyok; múltam… féllel. Valahányszor meghaltam, mindig (mindig!) a Mennybe kerültem. Csináltam pár faszságot, oké. A legutóbbi halálom óta viszont semmi olyat nem műveltem, amit ne tettem volna meg korábban. Szóval akkor mit is keresek itt?

Az ügyintéző a papírlapok szélét simogatta. Szinte cirógatta őket.

- Attól tartok a Menny jelenleg nem elérhető.

- Ilyen nincs. He-he, na ne. A nagyfőnök semmitől sem sokall be. Mi baja lenne pont most? Mármint, pont most?

- Adminisztrációs hiba lépett fel. Információink szerint az Élet Könyve betelt. Várni kell. A problémát hamarosan megoldjuk. Ön nem a megfelelő helyre került. Kérjük szíves megértését.

- A faszomat, azt kapd be tövig, szívélyesen!

- Kérem, mi is sorban állunk…

Kenny hátranézett a válla felett. Egy kislány állt mögötte, pizsamában. Kopaszon. Rák. Basszus.

Húzott egy sorszámot és elindult a Tornác felé.

Hirtelen baromi egyedül lett. És hirtelen csönd lett. Nyomasztó, ólmos csönd, melyben valamiféle higanylassú csöpögés hallatszott, csöpp-csöpp. Elsőnek az otthoni fürdőszoba jutott eszébe róla, ahogy az éjjel káromkodva szorítja a csapot a csavarhúzóval, aztán arra gondolt, ahogy zsebretett kézzel ballagott a port rugdalva, hogy ez valószínűleg mégis inkább vér, elvégre a Pokolban vagyunk, vagy esetleg könnyek.

Körbenézett, de nem igazán látott semmit. Sejtette a nehéz falakat, a pogány sziklaboltozatot, de valami hamuból és véglehellettből málló köd jóformán mindent eltakart.

Aztán ez a köd egy szakadékba zúdult, aláomlott és szétfoszlott a semmiben.

Csöpp-csöpp.

Ördög hozott a Tornácon, a Peremen és Mindennek A Legszélén. És ott egy fiú ült, a lábait lógatva, kezében kókadt kankalin.

Kenny hunyorgott.

A fiú ismerős volt.

- Hé, te… te nem az az angol srác vagy? Aki velünk járt alsóba? A Pip? Fü! Én… hát szívás ez a stikli, mi?

Pip halványan rámosolygott, és biccentett.

Megöregedett. Biztos, hogy csak vele egyidős, de megöregedett. Ez több szempontból sem stimmelt, de Kennynek nem jutott ideje végiggondolni.

- Üdv, drága Kenny! Igazán régen láttalak, és bármennyire is örülök, hogy most találkoztunk, nem kecsegtet semmi jóval, hogy pont itt került sor e jeles eseményre.

- Neked nem kéne itt lenned – suttogta Kenny. – Neked baromira nem kéne itt lenned.

- Várok valakit.

- Amikor meghaltál – folytatta -, alig voltál nyolc éves… vagy kilenc talán? És te nem jöttél vissza. Akkor vége volt. És jó srác voltál, és akkor még működött az Odafent is… kiskölyökként kéne rohangásznod a habos felhők között!

- De én tényleg várok valakit. – Titkos mosolygással megpörgette a virágot a kezében. – Talán foglalj helyet, az úgy csak kényelmesebb, nem?

Kenny szót fogadott, összefűzte az ujjait.

Ha lenézett, minden mozdulatlannak tűnt. Simának. Ahogy körbefordult, azt vette észre, hogy a szürkeség állandósult – már csak egy szín, nem anyag és nem vízió, nem tér, kiterjedése sincs… egyszerűen csak van.

Inkább becsukta a szemét.

- Mióta vagy itt? – suttogta kiszáradt torokkal, aztán megnyalta az ajkait.

- Nem tudom. Téged elnézve… egy ideje itt lehetek.

- Bunkó. Akire vársz. Nagy bunkó lehet, hogy még nem jött el.

Pip halkan felnevetett.

- Igazán nem tehet róla.

- Nem egy kárhozós figura? Jó bőrben?

- Ó nem, nem erről van szó; valaki halálát kivárni, az kegyetlen is lenne, nem? Haha… én csak… tudod, ő a Pokol Hercege. Nagyon elfoglalt.

- Ez furcsa. Nem igazán lehet itt mit csinálni.

- Ez igaz. Ez nagyon igaz.

- Mi ez a hang amúgy?

- Elnézést, milyen hang?

- Már… már én sem hallom.

Teljes és tökéletes volt a csönd, bántóan éles, a bőre alá kúszott és már a csontjait rágta, de valójában nem érzett fájdalmat, csak tudatosult benne a kín.

- Sosem gondoltam volna, hogy ide jutok; sosem akartam, de eltöltöttem itt egy kis időt. Tudod nélküle a Menny nem lett volna jutalom, és Jézus bácsi… Jézus bácsi jutalmazni akart. Szóval most itt vagyok, és te vagy az első, aki erre jön. Már igazán vártam, hogy idetévedjen valaki.

- Mi van a Tornácon túl? – suttogta Kenny, és iszonyodva meredt a merev és áthatolhatatlan semmibe.

Pip akkor felé fordult, nagyon hirtelen, aztán hosszan bámult rá, lélegzetét visszatartva. A szeme üveges és rémült, mint a halotté.

- Jaj – suttogta – jaj, Kenny… hát… hát a Tornácon túl nincs semmi.
Már káprázott a szeme a szürkeségtől.

- Mindig elhiszed, hogy van; az a tűz, amiről beszéltek, és a sziklák és a sátán, de oda soha nem jutunk el. Senki. Mindenki a Tornácon ül, és vár.

Már a torkát kaparta.

- Várunk arra, hogy mikor jutunk tovább, és ez a Pokol: mert mindörökre várni fogunk.

Már a szívét tépte.

- És tudod mindenki azt hiszi, hogy tévedésből van itt.

Aztán… és mindig.